Többség vs. kisebbség

IbsenA helyzet az, hogy ez egy kurva nagy paradoxon. Sőt. Már-már egy lehetetlen és megoldhatatlan probléma. Annál is több: gond. Mert ugye többség nélkül ugye sajnos nincs győzelem, illetve végülis lehet, de azt diktatúrának hívják. De akkor most, hogy is?… Hol van az alternatíva? Ki veszi át majd a hatalmat, aki tisztességesebb, jobb, humánusabb, igazságosabb és előrelátóbb lesz ezeknél? S miközben azt gondolom, hogy ezeknél aztán bárki jobb (nem jobbik!) lehet, az is igaz, hogy én speciel nem látok közel s távol sem olyan energiát, csoportot, eszmerendszert, pragmatikus programot, sem pedig olyan karizmatikus személyiséget, amelyik képes lenne elhitetni ezzel a többséggel, hogy „majd mi!”.

A többség persze mindig (oké, pontosítsunk: a történelem során az esetek 99%-ban) maga a borzalom. A többség többnyire csak addig értelmezhető, vállalható, sajnálható, sőt, akár még szerethető is, amíg egy szűk elnyomó kisebbség szekálását ledobva magáról, kétségbeesetten fellázad, és át nem veszi helyettük a hatalmat. Na, onnantól kezdve viszont a többség nagyjából borzalom. Ráadásul nem is feltétlenül homogén borzalom – úgy legalább valamelyest kiszámítható lenne – hanem összetetten rettenetes, és ahogy a hatalom alá fekszik, eltunyul, el-, és megvakul, és elveszti rokonszenv jellegét. Merthogy a többség alapvetően egyszerre vérszomjas, kegyetlen, irigy, elkeseredett, apatikus, sötét, műveletlen, öntelt, hangos, tahó, bosszúálló, önző, mohó, észrevétlen, csöndes, megbúvó, megalkuvó, félszeg, félénk, megvezethető, sunyi, lusta, tehetségtelen, gyáva, igénytelen, ízléstelen, borzalmas a humora, hazug – és elég gyakran fingik hangosakat és büdöseket egyszerre.

football

Ezzel szemben a kisebbség általában békeszerető, kedves, nyíltszívű, optimista, humanista, okos, művelt, szolidáris, szorgalmas, toleráns, halkszavú, megbocsátó, szerény, kíváncsi, tehetséges, környezetbarát, igényes, kreatív, motivált, jó ízlésű, jó humora van, bátor, őszinte – és ráadásul még trombitálás nélkül is képes orrot fújni.

Ha valami csoda folytán a kisebbségből többség lenne, akkor a kereskedelmi tévé a helikopterező faszú valóságshowk és berki-alekosz-pumpedgabó kombó helyett Mozart koncerteket, Shakespeare és Esterházy műveket sugározna, Balog páter helyett Schilling Árpád lenne a kultuszminiszter, a mekik vagy éppen a koszos lángosos-kolbászosbódék helyén tiszta, gusztusos soulfood ételbárok, a százforintos turkálók és kínai gagyi helyén csupa Ralph Lauren vagy egyedi hazai iparművészeti divatáru üzlet lenne, a mozikban a zombis transformerek helyett a dán művészfilmekre ömlene a tömeg, és a mezei nyuszik pedig egy szép nagy zöld bio-játszóházban tanítanák sárgarépát kapálni az ordas farkasokat. Nyilván.

Az emberiség történelmében csak egészen rövid, elenyésző ideig-óráig tudott felülkerekedni a többségen mindaz a sok jó tulajdonság, ami általában a kisebbséget jellemzi. És az sem mindenhol. Nálunk, itt mifelénk aztán különösen nem.

image

A többség persze – mivel irigy, bunkó, önző, lusta, tehetségtelen, stb – mindig is féltékeny lesz arra a kisebbségre, amely nyíltszívű, kreatív, tehetséges, szolidáris, művelt, stb, és gyűlölni fogja mindazért a kisebbséget, ami ő nem lehetett. Többség dönt! Micsoda riasztó perspektíva! Ugyanakkor csatát, háborút, de még egy árva parlamenti demokráciát se lehet megnyerni a többség nélkül. Sajnos a dolog így van kitalálva. Ha a kisebbség választhatna kormányt, uralkodót, néptribünt, valószínűleg sokkal kedvesebb, szelídebb és vidámabb lenne az élet. Akkor most hogy legyen?

Szerintem válasszon csak meg engem a kisebbség a többség királyának, megígérem, hogy jó király leszek, és nem fogom ellopni az ország pénzét, hanem szétosztom köztetek. Jó, magamnak is veszek, de épp csak annyit, amennyiből kijön egy private jet, egy Beverly Hills-i ház, egy penthouse New Yorkban, néhány hangulatos kis villa a Loire völgyben, Balin, Toszkánában, és egy havi egymillió dolláros életjáradék (nagy a család), hogyha esetleg bármi még eszembe jut, akkor azt ebből ippeghogy tudjam finanszírozni. Ha elfogy, majd kérek újra.

P.S.

Mondjuk az elektronikus zenét, a tuctuc DJ műfajt betiltanám rögtön, de tökjófej lennék és nem végezném ki a művelőit – pedig megtehetném – hanem átnevelőtáborokba küldeném őket, és vonósnégyest csinálnék mindenkiből. Legfeljebb olyanok lesznek mint a Salamon Béláék…

Reklámok

End Down

Yummber. Élt 20 hónapot. Rest in peace.

rest

Azt mondják, hogy egy átlagos magyar startup túlélési esélyei rosszabbak, mint a tüdőrákosoké. Ott az arány 10% – itt kevesebb, mint 5%. Jelentem, nem rontottuk az átlagot.

A have a dream. Na jó, inkább had… Most meg bilibe ért a kezem.

De voltaképpen, hogy is kezdődött ez az egész?

Mivel az ötlettel, a szerepkörömmel, funkciómmal, befolyásommal (mivel?!) kapcsolatban sok a mendemonda, a félelem, a túlmisztifikálás és a tévhit, engedjétek meg, hogy talán, mint a legilletékesebb, erről az alábbi kis szösszenetben nyilatkozzak.

Az iromány persze alanyi, és szubjektív, de hiszen épp ezért írtam én. Belőlem csak egy van, mások többen vannak… szóval majd más mást ír – ha akar.

Ez a történet nem most, hanem jóval korábban, valamikor még a ’90-es években kezdődött, amikor mindenki még az internetre és a mobiltelefonokra csodálkozott rá, de engem valahogy az emelt díjas SMS jobban érdekelt. Meg a majom. Persze nem a bugyuta kis csengőhangok, a kiskutyás képek vagy a szex SMS – merthogy ilyen is volt ám! Oké, lehet, hogy félreérthető voltam: a szex még oké, csak annak az SMS része nem hozott lázba… ám a különféle interaktív (akkor még nem ismertem ezt a szót) lehetőségek annál inkább! És főleg az, hogy ez kézben van! Mindig nálam.

Az akkori SMS korlátai azért persze jelentősen gátat szabtak a fantáziámnak, másrészt meg ugye baromi drágák voltak. Akkoriban a Westel (ha valaki még emlékszik a Telekom leánykori nevére) vagy a Pannon GSM (a mai Telenor ugyebár) még pofátlanul nagy árat kértek az SMS-ekért. Mára ebből már csak a pofátlanság maradt, az SMS mondjuk kicsit olcsóbb lett…

Na jó, de hogy jön ez a Yummberhez?… Pillanat.

Akkoriban durrant ki az úgynevezett dotkom lufi is, amiről én már csak akkor értesültem, amikor kidurrant. Hogy mi is volt ez pontosan a kidurranás előtt, arról viszont még ma is csak sejtéseim vannak, mindenesetre azt tudom, hogy a Villám Géza egy vagyont keresett azzal, hogy az övé volt a sex.com domain, és eladta. Állítólag. Nem is tudom, hogy ezt miért nem kérdeztem meg tőle még sosem. Most majd meg fogom.

Szóval miután lemaradtam a zsíros dotkom üzletekről, mert miközben én hol Nyíregyházán, hol az Operaházban rendeztem, vagy hol a Moulin Rouge újraélesztését nyomtam, hol Amerikában írtam musicalt, hol pedig az Andrássy úton nyitottam színházi ajándékboltot – hogy a szám szerint három gyerekem születését és felcseperedését ne is említsem, na jó, így már említem – a világban szép lassan kezdetét vette a web2, azaz a közösségi médialáz. Ez talán még jobban izgatott, mint az SMS, bár akkor azt gondoltam, hogy azt a fajta izgalmat már nem is lehet fokozni. Lehetett.

Utazni mindig is szerettem, és egy kies napon megálmodtam a TripAdvisort… Azt gondoltam, hogy elég a sok hülye, turista-parasztvakító reklámból, legyen egy site, ahol nem a szolgáltatók reklámozzák magukat, hanem egy beállítható profil alapján ajánl majd nekem valamit a rendszer. Tehát, mondjuk én egy lichtensteini kutyabuzi többdiplomás építész vagyok, aki szeretem Brahmsot, és a klasszika filológiát, akkor azt dobja ki nekem a gép, hogy Pesten nekem az Astoriában kell laknom és a Rosenstein vendéglő ropogós kacsacombját fogom a legjobban élvezni, de ne nézzem meg a Csárdáskirálynőt az Operettben, mert a kiskeró átírta a jajcica dalszövegét. Vagy valami ilyesmi… Mondjuk a Tripadvisor az nem pont ilyen, de amúgy jobb lenne, ha pont ilyen lenne, mert akkor legalább be tudnám perelni őket, hogy lenyúlták az ötletemet. De így nehéz.

Viszont ez a kis újabb internetes ráhangolódás épp jó volt arra, hogy amikor még nálunk csak iwiw volt, és a Google épp elkezdte próbálhatni az iGoogle kezdőlapját, egy régi kedves barátommal, kitaláljunk egy különleges és kényelmes, kizárólag ikonográfiákat tartalmazó kezdőlapot: ez lett a simpaticon. A lényeg az volt, hogy ez egyfajta micsurinja legyen egy startlapnak (nem startup) és egy iwiw-szerű közösségi oldalnak egy óriási különbséggel: itt nincsenek ismerőseid, viszont vannak szimpatikus ismeretlenjeid. (Akkor is már azon bosszankodtam – csak akkor még az iwiwen, most ugyanúgy, csak a Facebookon – hogy micsoda hülyeség ez a sok ismerős! Ismerősöm ugyanúgy az apám-anyám is, mint a sarki fűszeres, mint a professzorom, a volt csajaim, a gyerekeim infantilis osztálytársai, a régi barátom, a politikus, akivel egyszer már majdnem üzleteltem, a párom, a beosztottam és a kedves és legnagyobb becsben tartott ellenségeim.) Az én oldalamon a tartalomfogyasztásom alapján csapódtak mellém azok a szimpatikusok, akinek a kezdőoldalán ugyanúgy, mint nekem, fönt van a kedvencek között a kuruc.info és az analfisting, valamint a Deutsch Tamás twittere és a Komédiás Kávéház napi menüje. Nos, ez a projekt megvalósult végül, de úgy összerúgtam a port a befektetőkkel, hogy ők előbb engem raktak ki a cégből, majd kisvártatva saját magukat tették gallyra. (Ha-ha. Így jár, akivel én összeveszek. Szoktam)

Nyugalom, már közel a Yummber…

Az elkövetkező években már majdnem beletörődtem abba, hogy nem rólam fognak elnevezni sugárutat a Silicon Valley-ben, amikor egyszercsak olvastam egy cikket az Uberről… Deutschland, Deutschland Über alles… Ja nem, nem pont erről, de először tényleg azt hittem, hogy ez valami német kínzóeszköz.

Az Ubert kipróbálni és megszeretni egy pillanat műve volt. Gyakorlatilag egy héten belül már összeállt a fejemben valami, aminek köze volt a sharing economy-hoz, és a lokáció alapú, nyomon követhető szolgáltatáshoz is. Ja. És a kajához. Ezt majdnem elfelejtettem. (Sajtónyilatkozatokban azt szoktam hazudni, hogy az Uber és az Airbnb volt hatással rám, de az igazság az, hogy az Airbnb-t még csak hírből se hallottam; ezt csak pár héttel később, Regina mutatta meg nekem. De ne szaladjunk előre.)

Szóval hogy is kezdődött ez az egész?

A Yummber ötlete, szisztémája, működési elve, üzleti modellje ugyanúgy az én fejemből pattant ki, mint kezdő képernyőn a neonzöld alapon piros (vagy épp a lila alapon fehér) betűs kombók.

Épp egy Uber fuvar közben nézegettem az alkalmazást a kezemben valamikor 2014 december elején, éhes is voltam, és arra gondoltam, hogy milyen jópofa lenne, ha a nem hivatásos sofőrök cikázó autóihoz hasonlóan ugyanígy látnám a telefonomon, hogy a magánlakásokban kik-hol és mikor-mit főznek?…

És akkor beugrott, hogy csinálok egy olyan vállalkozást, ami ugyanígy, mint az Ubernél, a sharing economy elvén működik, ugyanígy, mint az Ubernél, lokáció alapon nyomonkövethető, ugyanígy, mint az Ubernél, egy okostelefonnal és bankkártyás fizetéssel teszi kényelmessé a fizetést, és ugyanígy, mint az Ubernél, a végén milliárdos leszek – persze dollárban. A tervemet majdnem maradéktalanul meg is valósítottam, jó a vége még nem sikerült (most már ugye nem is fog) de nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. A szándék. Az erőfeszítés, hogy egy jobb, szebb hely legyen a világból. „Make the world a better place”.

És végülis, miért is ne? Gondoljátok csak el: a sok gagyi hulladék gyorskaja, vagy épp a méregdrága fúziós lófaszok helyett trendi módon és kényelmesen újra felfedezheted a nagyi főztjének ízeit, megismerkedhetsz jófej, nyitott emberekkel, rátalálhatsz különleges ízekre, új barátokra, régi emlékekre, mindezt egyszerűen, gyorsan, könnyedén, mintha csak a géphangon szóló „kérjük szíves türelmét, minden diszpécser foglalt” taxirendelés helyett kinyitod a telefonodon az alkalmazást, nyomsz egy gombot, és már úton is van feléd egy taxisofőrnél jóval kedvesebb ember. Igen, ahogy már sokszor említettem, nekem az Uber volt a múzsám.

Most már csak az volt kérdés, hogy van-e ilyen, vagy ehhez hasonló már a nagyvilágban bárhol, és ha nincs, akkor vajon ez rajtam kívül kinek tetszene? Nem akartam régi barátaimon, csekély számú, de kitartó híveimen tesztelni az ötletet – nehogy becsapjon holmi talmi lelkesedés – inkább egy karcosabb, szigorúbb teszt alanyon akartam kipróbálni, hogy vajon az ellenség szeme hogy látja ezt a lázálmomat?

Aki keres, talál alapon, rövid töprengés után eszembe is jutott az kísérleti nyúl, akit alig pár hete ismertem meg, mint egy barátom barátjának a párját, (egy-két Szimpla piacozás után vacsorázni voltak nálunk) és rögtön láttam, hogy egyrészt nem az a mézes-mázos udvarias típus, másrészt viszont ért a gasztronómiához is, és a kreatív marketinghez is. Az áldozat neve Boros Regina volt, akinek annyira megtetszett az alapötlet, hogy hálából üzlettársammá fogadtam.

Regina hiába fiatalabb nálam bő tíz évvel, hozzám képest már akkor is egy veterán startupper, hardcore marketing growth hacker, Facebook, Instagram nyűvő és gastro-blogger volt, és csupa olyan kifejezést ismert, aminek ugyan semmi értelme nincs, de biztos marha jól lehet vele csajozni – ráadásul az ex-pénzügyminiszter, a startup inkubátorok koronázatlan királyának, Oszkó Péternek a munkatársa, marketing kommunikációs vezetője. Nahát!  Akkor meg sem állunk Silicon Valley-ig, a végtelenbe és tovább. Igen ám, de kellett valaki, aki ezt az egész… miafaszt… meg is csinálja, mert ugye egyikünk sem tudja leprogramozni ezt a cuccot…

Nos, ekkor vette kezdetét a Hét mesterlövész verbuválására (na jó, legyünk szerényebbek, inkább a Timur és csapatára), emlékeztető hajszám, mert innentől kezdve folyamatosan csak vadásztam azokat az embereket, akikről vagy én hittem azt, hogy a sikerem zálogai lesznek; vagy ők hitették el velem, hogy náluk jobb mesterlövész sehol nincs széles e világon.

(Spoiler alert: egyik se lett igaz…)

Oké, szóval először is kell majd egy informatikus, egy üzletemberféle, cégvezető pénzügyi guru, gasztro-marketingesnek ugye ott lesz Regina, és erősen reméltem, hogy majdcsak közben kiderül, hogy én mi a túrót is fogok csinálni – azon kívül persze, hogy én leszek a fizetővendég.

Amikor nagyjából összeállt a fejemben a koncepció, rögtön egy régi ismerősömet –  akinek felesége épp akkortájt dolgozott mellettem asszisztensként – Vezse Árpit kértem föl vezető fejlesztőnek, mert egyrészt korábban dolgoztam már vele, másrészt tudtam (tőle) hogy épp akkortájt dobott a piacra egy általa fejlesztett applikációt.

Nos, aki elképzel egy fejlesztőt, aki főállásban egy szupertitkos szervezet számára tervez épp Business Intelligence rendszereket, kitalálója és üzemeltetője egy temetkezési, kegyeleti oldalnak, gondolom egy göthös, sovány, szemüveges, kesehajú, a cigarettától sárga ujjú, introvertált, fekete, pizzaszósz-foltos pulóverben, többnyire sötét szobák mélyén ülő droidot képzel el. Na. Hát Árpi nem ilyen. Külsőre inkább egy latin rocker, belsőre viszont egy szenzitív primadonna, erős kisebbrendűségi komplexussal és üldözési mániával. Mindehhez 190 cm, borostás, és mindig fél kiló vazelin van a hajára kenve. Árpinak nagyon tetszett az ötlet, bár rögtön hozzátette, hogy ő 9-től 5-ig teljesen elfoglalt, utána meg a családé az ideje, de éjjel 11 és hajnali 2 között készséggel áll rendelkezésre. Ez nekem teljesen megfelelt, mert én is vevő vagyok a kihívásokra, ráadásul nagyjából beárazta az elején a fejlesztés költségeit, ami igaz, hogy csak a tizede volt a piaci árnak, viszont kb. 3x annyi, mint amit erre szántam. Kezet ráztunk. Akkor persze még nem tudtam, hogy ha egy informatikus fejlesztővel megállapodsz, akkor az gyakorlatilag ugyanolyan, mintha betennéd a fejedet egy guillotine alá. Jó, mondjuk a guillotine gyorsabb és talán nem annyira fáj. Inkább egy satuhoz hasonlít ez a deal, amibe te magad teszed be a heréidet, és mosolyogva adod át a satu tekerőjét a fejlesztőnek, de csak miután bekötötted a szemedet egy fekete kendővel, és kitetted a pénztárcádat az asztalra. És nincs Cataflam, hiába kezdesz később üvölteni.

Átlag földi halandónak informatikussal együtt dolgozni kábé olyan, mintha egy begombázott skizofrén autistára bíznád a gyerekedet. Néha (néha?! folyamatosan!) úgy érzed, hogy egy értelmi fogyatékos, retardált agysérülttel kell szót értened, akinek külön le kell írnod – elmondani nem elég, mindig le kell írni, lehetőleg valami extrabuzi felületen, mert egy virtigli informatikus elveszik az emailek tengerében (naná! elárasztják az email fiókját a pornóoldalak reklámjai!) –, hogy mondjuk a piros az nemcsak egy ötbetűs, két szótagból álló magyar szó, amely azt a színt jelöli, amilyen színe van a véremnek, (ha felvágom miattad az ereimet), hanem azt is egyértelműen közölnöd kell, hogy a piros nem a Piroska női névnek a rövidített becézett formája, hiszen ez félreérhető lenne akkor amikor épp arról van szó, hogy a képernyőn milyen színre színezzük ki a pöttyöt, mert ha nem így teszel, akkor a végén előfordulhat (és elő is fordul!), hogy amikor piros helyett zöldet kaptál, akkor azt kapod a pofádba, hogy „honnan tudjam, hogy te nem a Piroska és a farkasra gondoltál?!” És ha ilyenkor nem kapsz infarktust, és az első döbbeneted után megkérdezed, hogy „na jó, oké, azt hitted, hogy nem a színekről, hanem a Piroska és a farkasról csevegtünk mostanáig, de akkor meg MI A PÉK FASZÁTÓL LETT ZÖLD?!” – akkor a fejlesztő csak megvonja a vállát, és azt mondja: „nem is tudom, talán mert a vadász zubbonya is zöld”…

De lépjük tovább, mert még csak most jön a java.

kell

Merthogy kéne valaki, aki nálam jobban ért a pénzhez. Jó, nem a költéshez, arról vörösdiplomám van, inkább ahhoz, hogy keressünk is… majd… valamit… (sokat)

Bánó Pétert még CIB bankos középvezetőként ismertem meg, amikor a Moulin Rouge újjáélesztéséhez kértem pénzt, és épp azért vontam be a vállalkozásba, mert úgy éreztem, hogy túl jó ötleten rugózunk ahhoz, hogy azt én a szokásos forró fejemmel elbasszam (ahogy szoktam) és úgy gondoltam, hogy az ő higgadtsága, diplomáciai érzéke, no meg fiskális szemlélete jól jöhet. Erre a posztra ugyan volt alternatívám Kassai Ákos személyében is, de vele az elmúlt években túl sok megvalósulatlan vállalkozást indítottam el ahhoz, hogy ezúttal azt gondoljam, hogy most más menedzserrel szeretnék összebútorozni.

Miután azonban Ákos látta, hogy baromira dolgozom valamin, amibe – évek óta először – nem avattam be rögtön, elkezdett faggatni, és amikor már állt a drótváz, és látszott, hogy talán az ötlet nem fog elvetélni, hanem valahogy megszületik (ahogy az később kiderült: végül kicsit koraszülött lett) akkor úgy gondoltam, hogy nem árt ha egy szűz, de kíméletlen üzletembernek is elmondom, hogy min dolgozom. Kassai ugyan üzleti megbeszéléseken remekül tud taktikázni, de ezúttal nem tudott uralkodni magán: szinte könyörgött, hogy hadd szálljon be ebbe az üzletbe, és megígérte, hogy ebből gazdaggá tesz. Mivel híres már voltam, de gazdag még nem, ezért úgy gondoltam, hogy ezért az ígéretért mindenképp beveszem!

Miközben már elindult az úgynevezett fejlesztés, Reginával, majd később egy régi vérprofi reklámpszichológus marketinges barátommal, Becker Gyurival együtt (aki nem mellesleg a Yummber névadója is volt) arra az eredményre jutottunk – főleg Regina erős késztetésére – hogy ez ne egy kedves, lágy, behízelgő arculatú szolgáltatás legyen, hanem célozzuk meg a karcos, alternatív, punk, hipszter… azaz a trendsetter közönséget, amely kétségtelenül jóval szűkebb, mint a mainstream, viszont annál nagyobb potenciál van bennük.

Volt itt egy kis Intermezzo is, mert épp amikor gőzerővel gyártottuk a marketing terveket, az alkalmazási felületek stratégiai kialakítását, Regina úgy megsértődött azon, hogy az általa ígért határidőre nem adta le, amit megbeszéltünk, hogy öri-hari alapon végleg elváltak útjaink, legalábbis egy másfél hónapra, amikor is egy kedves kis Nagymező utcai kifőzdében összefutottunk, ahol odajött hozzám (de csak azért, mert olyan kicsi volt a hely, hogy nem lehetett nem észrevenni… ha a Gundelbe mentem volna, akkor a mai napig tartana még az öri-hari) és azt mondta, hogy átgondolta az egészet, és üljünk le még egyszer, beszéljük át a miként-hogyanokat, mert ő kicsit máshogy működik (aha, igen, ezt azóta is tanúsítom… szóval: elmebeteg) de ha ezt én tudomásul veszem, akkor nagyon szívesen visszajönne. Így lett.

Megbeszéltünk mindent, de nem sok változott, mert az új para az lett, hogy a gaz munkaadója meg ne tudja, hogy ő mit csinál, ezért amikor fölhívtam telefonon, akkor vagy nem vette föl, vagy sokadszorra fölvette ugyan, és akkor suttogva elmondta, hogy most kint áll a folyosón és csak fél percet tud beszélni…

Aztán eljött a coming out ideje, és Regina bevallotta Oszkó Péternek (merthogy ő volt a félelmetes munkaadó), hogy min dolgozik velem, mire Oszkó nem mérges, hanem lelkes és drukkerünk lett, s bár sok köze nem lett végül a megvalósult befektetéshez – azon kívül, hogy Boros kisasszony kapacitását homokozólapáttal együtt nyártól december elejéig átengedte az én homokozómba – mai napig kint lóg az irodájában a Yummber logója.

Ezt követően felgyorsultak a dolgok. Még ugyan nem voltunk készen sem a rendszerrel, sem az alkalmazással, de már kerestük a befektetőket az első 10 millió dollárra, és bevallom őszintén, hogy kurvára meg voltam sértődve, amikor többen is jelezték, hogy az elején maximum csak 100-150 ezret fogunk kapni.

Ahogy azonban terjedt a hírünk a városban, (erről főleg Regina gondoskodott) a sok érdeklődő, jóakaró, üzletember, sajtómunkás, és tanácsadó mellett persze megjelentek a hiénák is. Nem akarok reklámot csinálni annak az úrnak, aki – több más kezdő vállalkozó mellett – nálunk is feltűnt, elég az hozzá, hogy nem ő szerezte az Isten véled édes Piroskám zenéjét. Maga a konkrét személy amúgy nem is annyira bántó (egy alapvetően szórakoztató gourmet az illető), inkább a szerepkör, a becserkészés módja, a bizalomba férkőzés technikája az, ami tünetértékű.

Ez az úr egyébiránt a megtestesítője azoknak a „mentoroknak”, fogadott vagy fogadatlan prókátoroknak, akik manapság a startupok környékén lesik, hogy hátha az új Facebook vagy Uber lesz az a csapat, akiknek a közelébe férkőztek, és hátha egyszer majd az ő fényükben tudnak majd kicsit fürdőzni. Nos, ezeknek a startupok körül ácsingózó hiénáknak a különös ismertetőjelei a következők:

  1. Soha nem mond konkrét tanácsot, csak ködösen sejteti, hogy ő bizony már látott karón varjút.
  1. Semmilyen tudása vagy tapasztalata nincs – azon kívül, hogy megtanult néhány hárombetűs rövidítést.
  1. Saját siker-sztorit véletlenül sem tud felmutatni, de állítólag (ő állítja) már találkozott olyannal, aki igen.
  1. Hasznavehetetlen tanácsukért csak pici részt kérnek a vállalkozásból, viszont annál inkább egy havi fixet.
  1. Amikor rájön a hiszékeny áldozat, hogy becsapták, és elzárja a havi fixet; megsértődnek és eltűnnek.

Az összes inkubációs, mentoros tanácsokról nekem valahogy mindig Molnár Ferenc: Egy, kettő, három című zseniális darabjának a vége jut eszembe, ahol a kommunista taxisofőrből kikupált Fusz Antalt végül beülteti Norrison az elnöki székbe, és amikor megcsörren a telefon, hogy adjanak-e vagy vegyenek-e General Motors részvényt, akkor a magabiztossá pöffedt Fusz Antal csak annyit mond a kagylóba: „Vegyenek… de ne sokat…”

Angyalról angyalra szálltunk, hol Bánó Péter, hol Kassai Ákos ráncigált különféle józan milliomoshoz (részegnek jobban örültem volna), majd végül úgy döntöttem, hogy a több invesztor-jelölt közül a Conor Seed Capital lesz az a befutó, akiktől elfogadjuk a pénzt. (Akkor ennek ők biztos örültek, de tartok tőle, hogy mára ez az öröm elszállt.)

De megint kicsit előreszaladtam, hiszen előbb még az a rész jön, hogy harsogó dobpergéssel hogyan tettünk ki a tűző napra egy jobb sorsra érdemes koraszülöttet, akit a sok, eleinte kedves látogató elől egy olyan szöges drótkerítéssel zártunk el, amibe áramot vezettünk.

Amikor már sínen volt a fejlesztés (mint József Attila), elkezdtünk a szokásos paradoxonokon töprengeni. Mi legyen előbb?  A tyúk vagy a tojás? A kérdés persze – mivel paradoxon – eldönthetetlen, és csak utólag igazolhatja a siker vagy épp a kudarc, hogy melyik volt a célravezetőbb? A tyúk-tojás analógia a termék és a nyilvánosság viszonyára értendő, azaz előbb egy vírusszerűen terjedő szóbeszéddel, sajtó hekkeléssel fokozzuk fel a várakozást, hogy amire megjelenünk, már százezrek tudjanak róla, vagy előbb csendben kezdjük el tesztelni, hátha majd berobban valahogy a köztudatba?

Más szóval: hogyan terjesszünk el egy olyan szolgáltatást, ami még nem létezik? A tankönyv szerint előbb kis csoportokkal illik kipróbálni, hogy egyáltalán működik-e? Igen, a recept így szól, de ki szeret receptkönyvből főzni?! Végül úgy döntöttünk, hogy unorthodoxok leszünk (mint matolcsigyuri), ráülünk az épp tomboló Uber-láz hullámaira, és megpróbálunk előbb ismertséget generálni.

Na jó, de ehhez előbb kellenek a városban olyan helyek ahol főznek, és be is engedik majd a kedves vendégeket, hogy egyék meg. Ezt meg hogy? Ennyi nagymama ismerősünk még nekünk se volt…

Nem tudtam kibújni a bőrömből, tehát rendező-forgatókönyvíróként, egykori reklámos kreatívként voltam csak képes beleélni magam a történetmesélés dramaturgiájába: hogyan ne lőjük le előre a slusszpoént, de mégis elmagyarázva, hogy miről is fog szólni ez az egész?

Egyszerre kellett ugyanis szolgáltató-bázist építeni (az otthonukban főző kis-, és nagymamákkal) miközben fel kell korbácsolni az érdeklődést a leendő éhes vendégeknél is, hogy mostantól vadidegen házhoz is mehettek finomat enni. Akárhogy is forgattuk ezt a kirakhatatlan Rubik kockához hasonlatos problémát, mindig abba botlottunk, hogy a megoldó kulcs a BIZALOM. És ha valamit, akkor ezt a legnehezebb megszerezni, pláne felépíteni.

A bizalom építésére a legjobb módszer, ha olyat hazudsz, ami hihető. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” – mondja Arany, és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele?! Regina óvatos duhajként még mindig nem állt bele arccal és névvel a sztoriba, és én meg úgy éreztem, hogy a saját pofámmal nem leszek elég hiteles startup és gasztroguru, ezért megszültem Kardos Csillát, egy kedves, spanyolhonban gasztronómiát tanult vonzó kis fiatal, de már tapasztalt hölgyet, és (magammal kezdve) elkezdtem bejelölni ismerősként néhány véleményvezért, sajtómunkást, üzletembert, művészt, marketingest és séfet, majd létrehoztam általa a Titkos konyhák közössége oldalt, ahol azt sejtettem, hogy hamarosan valami titkos nagy összeesküvést fogunk leleplezni.

Akkortájt épp a vasárnapi boltzár körül csaptak össze a kedélyek és erre marha jól rímelt egy olyan konteó elterjesztése, hogy hamarosan a kormány a gyorséttermeket is bezárhatja, és erre válaszul jövünk mi: sebaj, ekkorra már a titkos otthoni kifőzdékben tud enni a magyar! A dolog nagyjából itt el is akadt, nem lett ebből a dologból forradalom, viszont Kardos Csillával kikezdett néhány öreg és egy-egy gazdag kujon, úgyhogy sokat gondolkodtam akkortájt azon is, hogy hagyom a picsába az egész Yummbert, átoperáltatom magam nővé, és boldog házasságra lépek egy milliárdossal. (A végeredményt tekintve lehet, hogy jobban járt volna mindenki.)

Kardos Csilla és a Titkos Konyhák Közössége a házasságszédelgés helyett viszont elkezdte pötyögtetni a napról napra gyarapodó lájkolók és ismerősök között, hogy hamarosan fény derül a titokra, és lehet jelentkezni olyan munkára, ahol otthoni főzéssel lehet majd pénzt keresni. A Facebookos hirdetések mellett álláshirdetéseket is feladtam, lényegében ugyanezzel az üzenettel: FŐZZ OTTHON, KERESS VELE PÉNZT! Persze az álláskeresők ekkor azt még nem tudták, hogy ez nem egy bérfőzős fix állás, hanem egy induló közösségi mozgalom lesz, de mindenesetre így viszonylag könnyen, gyorsan és szinte ingyen meg tudtunk szerezni több száz olyan érdeklődő elérhetőségét, akikről szinte csak annyit tudtunk, hogy szeretnének főzéssel pénzt keresni – és ez nekünk épp elég volt.

titk

Amikor már elegendő számú címünk lett, következett a coming out, majd a casting, azaz először felfedtük, hogy miről is lenne szó valójában, és utána arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon kellően nyitottak, és vállalkozó szelleműek-e a főzésre jelentkezők? (Közben persze Kardos Csilla szorgalmasan válaszolt a gyarapodó számú udvarlóinak, akiket ígérem, nem fogok nyilvánosságra hozni, hacsak ők nem akarnak velem hencegni.)

Kialakult végül az a kb. 100 fős kezdő csapat, akikről úgy tűnt, hogy heti néhány alkalommal szívesen fognak főzni, és feltenni az ajánlatukat a rendszerünkbe – ami persze még nem létezett, mert a fejlesztés sem ortodox módon történt, hanem miközben még a munkások a pincében alapoztak, én már a kéményen akartam a szélkakast fényesíteni. Ettől viszont egy kicsit idegesek lettek a fejlesztők, és minden lassabban ment. Én meg nagyon. Mármint attól, hogy miért nem akarja senki a szélkakasomat fényesíteni. (Állítólag türelmetlen voltam kicsit. Á, dehogy.)

A nagy sietség egyik legfőbb oka az volt, hogy attól féltem, valaki előbb csinálja meg az ötletet, nagyobb csapattal, több pénzzel, és baromira nem szerettem volna (ismét) lemaradni a világhírről és a dollár milliárdokról. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a sikerhez elsősorban egy hihetetlenül elszánt és ütőképes csapat kell, nemcsak egy ex-operarendező, akinek lehet, hogy van egy jó ötlete. (Ezt amúgy ma sem akarom elhinni, hogy kevés volt.)

A rohanás másik oka pedig egyszerűen a leégéstől való félelem volt, nem szerettem volna se nevetségessé válni amiatt, hogy mielőtt elkészültünk volna az alkalmazással, már megjelenünk lépten-nyomon a sajtóban, és nem lesz meg a szinkron a kereslet és a kínálat között. Ez persze soha nem lett meg…

A finishez közeledve persze mindenki egy kicsit megőrült, talán mert éreztük, hogy ebben a kissé posványos magyar rögvalóban valami olyasmit csinálunk, ami érdekes lehet akár Hegyeshalmon túl is…

Nem pöcsölünk! irány a Silicon Valley, ráadásul, ha a főzni vágyó nagymamák velünk, ki ellenünk?!

Regina jól érzett rá arra, hogy a Yummber első nyilvános megjelenését a Dining Guide hasábjain érdemes leközölni, és ezt nem is bízta másra. A hely, az időzítés, és a stílus pont jól találkozott, persze ehhez az is kellett, hogy a szerényen csak zseniálisnak titulált ötletemről kellő lelkesedéssel számoljon be, és tetejébe még egy rólam készített fotóval is megajándékozza az olvasókat. (Jobban örültem volna persze, ha lóháton, vagy aranyrojtos vörös bársonyfotelben készült volna rólam aktkép, de ne legyek telhetetlen. Next time.)

És most végre elérkeztem a legszebb öröm, a káröröm kielégítéséhez, hiszen a kezdetektől fogva az első és legkedvesebb ádáz ellenségünket most ezúton szeretném élete legnagyobb, kolosszális orgazmusáig kielégíteni: igen, megbuktunk. Kicsit talán ront az örömén, hogy nem úgy és nem azért ahogy az tetszett volna szeretni – ha ezért egy kicsit csorbul az élvezet, akkor előre is elnézést – de a végeredmény szempontjából remélem mindegy: csőd, dögvész, üszök, pénztelenség és sikertelenség uralja immár a magyar ugaron felégetett aljas üzelmeinket.

Az ominózus cikk alatti kommentben tűnt föl ugyanis először a mi drága jó Szujó Bernadettünk, aki az első trollunk, az első ádáz ellenségünk lett, és érdemes szó szerint idézni (pontosan, mint a nagy klasszikusoktól) hiszen a komment részben tünetértékű – mit vált ki egyesekből egy új, sharing economy rendszerben fogant ötlet – másrészt előrevetítette a jövőnket is:

„Naponta fogom rátok küldeni az állategészségügyet és a NAV-ot. Tisztességtelen azokkal szemben, akik hivatalosan, a szabályokat betartva próbálnak a vendéglátásban boldogulni, erre az ilyen ügyeskedők az egzisztenciájukra törnek…. Játszatok ti is a szabályok szerint! Jaaa, hogy ahhoz senkik vagytok?!

Az örökzöld és a maga nemében zseniális következő hozzászólás – mert a mi drága Bernadettünk bizony nem adta föl egykönnyen a harcot – ugyanott, pár bekezdéssel alább olvasható:

„…házikosztot bárhol lehetne főzni, ehhez nem kellenek magánlakások.”

Ennyi. Végülis tényleg mi a lófasznak kellenek a magánlakások ahhoz, hogy házikosztot főzzenek?! Vesszenek a kis-, és nagymamák, és jöjjenek a NAV ellenőrök meg a NÉBIH!

Öööö… hát jöttek amúgy. Ebben a sorrendben. Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, én így szeretlek? Ja, nem. De ismét előreszaladtam…

A Dining Guide cikk után már nem volt mese, gyerünk, álljunk ki a napra!

A „nap” konkrétan a Szimplakertet jelentette, ahol napra pontosan 20 hónappal ezelőtt egy fergeteges party keretében bejelentettük, hogy elindul a Yummber!

Szimpla

Mivel a launch party szervezését még a nagymamáknak pozícionáltuk, Koós Jánossal akartunk nekik kedveskedni, de az igazság az, hogy mire kiderült, hogy inkább a főzni vágyó hipster strácok, alter fiatal csajok, wannabe séfek vannak többségben, addigra már nem volt szívem lemondani Janit, hadd tudják csak meg ők is, hogy mi az élet! De hogy rögtön az elején kiderüljön a sztori lényege, a BIZALOM, a MÁSSÁG befogadása, ezért a zenés felvonulásra odahoztunk cigányokat, zsidókat, négereket, és transzvesztitákat – csak, hogy véletlenül se maradjon titokban a preferenciánk, jobb ezt az elején gyorsan tisztázni –, meg a csodálatos Modern Art Orchesrta bigbandet is, akik élőben játszották Lilly Allen FUCK YOU című rasszista és homofób ellenes cuki kis nótáját, amit külön Szujó Bernadettnek címeztünk.

A Dining Guide cikk hatása elképesztő volt! Sose gondoltam volna, hogy ennyi újságíró, riporter cuppan rá a témára pont egy gasztronómiai szaklap alapján – gyakorlatilag minden külön erőfeszítés nélkül, magunktól és önként rohamozott meg minket megannyi média.

Index, Világgazdaság, TV2 Tények, HVG, Nők Lapja, We Love Budapest, Gazdasági RádióMagyar Nemzet, m1 Híradó, Forbes Magazin, és még sokan mások… még a CINK se cinkelt minket, ami azért nagy szó, és ez még csak az első hulláma volt a sok sajtómegjelenésnek!

Na, lett is nagy riadalom – több okból is. Miközben mi Reginával együtt boldogan fürödtünk a népszerűségben a kivétel nélkül csupa pozitív sajtóvisszhangtól, kiderült, hogy a rendszer még annyi sebből vérzik, hogy könnyebb egy dezertőrnek Észak-Koreából kijutni, mint hozzánk be! Vagy a regisztráció nem működött, vagy nem sikerült bevarrni az elektronikus fizetéshez a Barion tárcát, vagy sikerült, csak szarul, vagy nem lehetett foglalni, vagy épp ebéd-ajánlatokat feltenni, vagy baj volt a bejelentkezéssel, vagy a fizetéssel – de legtöbbször ezek együtt.

Hát, nem egy vendégcsalogató módszer, az már szent igaz.

Ilyen idióták voltak a fejlesztők? Könnyű lenne most ezt így utólag a nyakukba varrni, de az igazság nem ilyen egyszerű. Egyrészt nincs igazság, másrészt ők előre szóltak, hogy baj lesz, mert még egy ennél egyszerűbb rendszert / alkalmazást is hosszan és sokan tesztelnek, mielőtt piacra dobják a béta verziót, mi viszont se kevesen, se röviden nem teszteltük, egyszerűen csak kiraktunk egy 6 hónapos koraszülöttet a tűző napra.

Van egy mondás, amit állítólag a LinkedIn alapítójához lehet kötni, ami imígyen szól: If you are not embarresed about your first version of your product, you’ve launched too late – ami magyarul kábé annyit tesz, hogy Ha nem szégyelled az első verzióját a termékednek, akkor túl későn dobtad piacra. Mondjuk én nem szégyelltem, de a többiek eléggé, akkor viszont nem értem, hogy miért baszogatott engem ezért mindenki?

„És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem…” – végülis elindultunk valahogy.

(Bár a versben előbb jön az, hogy „S elhulltanak legjobbjaink / A hosszu harc alatt” – nálunk ez csak egy fél év múlva következett be. Az is igaz, hogy nem feltétlenül legjobbjaink hullottak, de nem kötekszünk a költővel.)

A csudásan vállalkozásbarát pártunknak és kormányunknak köszönhetően szerencsére ebben az országban minden téren olyan az adózási fegyelem és a rend, – ráadásul még Mészáros Lőrincnél is mindent rendben találtak – hogy az első hetekben megjelentek a NAV ellenőrök az egyik házigazdánknál. Hogy a ragya verje ki azokat a büdös kis adócsaló főzőnéniket!!! (Tökrendesek, hogy nem a TEK jött, és rúgta be rájuk a konyhaajtót.)

14924129_1280731438624669_657957862_o

Erre a NAV ellenőrzésre olyan, de olyan, annyira, de annyira büszkék voltunk, hogy rögtön fel is tettük egy posztban a frissen indult (azóta hétezer követővel rendelkező) Yummber Facebook oldalunkra, miután viszont ismét az index címlapjára kerültünk.

Újabb médiahullám, konferenciákra való meghívások, már az egész város rólunk beszélt, bár a rendszert még mindig csak azok tudták használni, akik telefonos segítséget kértek, és kaptak, de már látszott az alagút vége. (Pontosabban akkor azt hittük, hogy ott a fény az alagút végén, persze később kiderült, hogy csak jött szembe a vonat.)

Na jó, akkor most beszéljünk egy kicsit a pénzről…

Szereposztás:

Ádám……………………Conor Fund Seed Capital Zrt.

Éva……….………………Kalmár Péter és tettestársai

Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik.

ÉVA
János, nekem szükségem volna pénzre.

ÁDÁM
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

ÉVA
Örök szükséget tűrjek-é tehát?

ÁDÁM
Nem fáradok-e éjet és napot, / Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan / Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem felfogott, / És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Pirulnom kell, mert rosszabbá levék, / Mint a szibillák, kik hivének abban,
Amit jósoltak, míg én nem hiszek. / De megteszem, hogy leljem kedvedet.
Hová teszem, mit bűndijul kapok?  / Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga, / Csak a szférák titkos harmóniája
Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a császár pénztára többnyire üres
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok, / S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

ÉVA
No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd, / Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
Nem akarálak búba ejteni.
De ládd, az udvar oly csodálatos, / És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
Mit kezdjek én dacolni ellenök?
Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,
Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.
(Lemegy a lépcsőn a kertbe.)

ÁDÁM
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

-o-

Nos, ahhoz képest, hogy sok más startup hónapokig-évekig hiába kilincsel befektetők után, mi viszonylag gyorsan, szinte az appstore-ban való megjelenésre már term sheet-tel rendelkeztünk, és a pénz is a számlánkon volt már egy-két hónapon belül.

De mire is elég 150 ezer Euro? Thai kurvákra költeni kicsit talán sok, valódi üzleti eredményhez viszont elég karcsú…

Itt az ideje, hogy beavassam a nyájas olvasót a befektetési protokoll bizarr világába.

Régi közhely, hogy egy banktól is csak akkor kapsz kölcsönt, ha van pénzed, és valójában nincs is rá szükséged. Ez a befektetési násztánc sem kevésbé irracionálisan bizarr.

Ha nem csinálsz 20 oldalas üzleti tervet, akkor komolytalan vagy, ha azt állítod, hogy a te vállalkozásod bizony egy-két éven belül nyereséges lesz, akkor felejtsd el a kockatőkét, mert akkor a saját lábadon is meg tudsz állni majd, kérjél addig kölcsön a szüleidtől vagy a haverjaidtól valami pénzt. Ha viszont hosszú és bonyolult táblázatokkal próbálod lemodellezni, hogy bár 3 éven belül megszázszorozod a projekted árbevételét, de az elkövetkezendő 5 évben csak egyre nagyobb lesz a veszteséged, viszont ha a Saturnus és a pacalpörkölt együttállása kedvező lesz, akkor van esély arra, hogy a 6.-ik évben már elkezdjen profitot termelni a vállalkozásod – nos, így garantáltan megkapod a pénzt. Ehhez persze kell egy olyan szalonképes csapat is, akik egy paraszthajszállal bizalomgerjesztőbbek Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Buzgó Mócsing, Tuskó Hopkins és Vanek uraknál, és akiről elhihető, hogy nem fogják az első napon ellopni a pénzt, és feltenni Andy Vajna valamelyik kaszinójában a pirosra – bár lehet, hogy úgy sokkal gyorsabban és eredményesebben érne célba a zseton.

Magyarországon kétféle inkubátorháza van a startup vállalkozásoknak: az egyik, ahol már sikerült elégetni egy tekintélyes összeget egy kisebb-nagyobb bukott, hamuvá égett portfólió csomagra – a másik, ahol még csak most gyújtanak be a pénzzel, és abban reménykednek, hogy na, mi leszünk azok, akiknek talán valamelyik projektünkből még lehet valami, persze nem ők lesznek, és nem lesz. (Igen, persze, a Prezi, a LogMeIn, a Ustrem, aha… na, ezek azok a kivételek, amik erősítik a szabályt.) Az egész befektetési és inkubációs protokoll leginkább egy nudista strandra hasonlít, ahol teljesen nyilvánvalóan himbi-limbizik ugyanúgy a strandolóknak és a fagylaltárusnak, a gumimatrac kölcsönzőnek is a löttyedt kis fütyülője, mégis mindenki úgy tesz, mintha csupa kőkeményen álló és nagyfaszú Szergej sétálgatna föl s alá. A király meztelen, és mégis mindenki tapsol az új ruhának. It’s part of the show – legalábbis én így látom.

Szóval a (befektető) PÉNZ(e) nem minden, de ahhoz mindenképpen kell, hogy általa nagyobbnak látsszon valami, ami valójában elég pinduri. Ráadásul az alapítóknak a pénzen jól össze is lehet veszni. El lehet verni faszságokra, ki lehet fizetni belőle csupa olyan dolgot, amire vagy semmi szükség, vagy pedig semmi értelme. Esetleg a kettő ötvözete. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogyha sokkal több pénzünk lett volna, akkor sokkal több faszságra szórtuk volna el.

Ahogy megérkezett a pénz, mindenki rendelkezni akart fölötte, és mindenki vigyázni akart rá. Én meg se mertem szólalni, mert ugye azért kértem föl több pénzügyi gurunak gondolt üzletembert is, hogy zárják el előlem a kasszakulcsot, féltsék és óvják tőlem a kedves befektetőktől kapott – derék, dolgos európiai polgárok által fizetett – pénzét, de az igazság az, hogy ez a csupa okos, dörzsölt üzletember, ezek a gondos, beosztó, a befektetőknek mindig látványos power point prezentációkban rózsaszín pénzügyi beszámolókat készítő menedzser urak sokkal gyorsabban, sokkal hatékonytalanabbul, és sokkal fájdalmasabban vertek a seggére az összes pénznek, mint ahogy azt én tettem volna. Jó, a végeredmény ugyanez lett volna, de közben remek szórakozás, jó mulatság lett volna ahelyett, hogy csak összerándul a gyomrom minden egyes UX tanácsadás, vagy az üresen álló irodabérlet kifizetésénél.

Ez a kis leírás, gondolom, érzékelteti, hogy nem folyt simán a munka, miután megkaptuk a pénzt. Az alapítótársakkal, üzlettársakkal folyamatos volt a feszkó, hiszen rajtam kívül senki nem teljes munkaidejében foglalkozott a kis koraszülöttel, hanem csak néha-néha beszaladtak, és az inkubátor üvegfalán keresztül gügyögtek valamit, vagy be se szaladtak, csak telefonon mondtak néha okosságokat.

Hiába vagyunk – pardon, inkább voltunk – szexik a befektetőknek, hiába tetszett az ötlet rengeteg embernek (ráadásul többnyire a jófejeknek), hiába a sok konferencia és kerekasztal meghívás, hiába, hogy itthon már lassan minden fórumon az Uber és az Airbnb mellett emlegetnek, hiába a sok pozitív sajtó, hiába az ingyen ebédek garmada… ha nagyjából alig-alig tudtak elmenni az emberek egy jót enni!

A passzivitásnak több oka is van, de a fő ok az, hogy épp amikor letöltik, amikor megnézik, amikor regisztrálnak, ÉPP NINCS A KÖZELÜKBEN ínyükre való menü… Utána – mivel az első próbálkozás sikertelen lett – el is felejtik, de ha mégsem, akkor amikor másodjára kísérelnek meg a KÖZELÜKBEN találni valami finomságot, MEGINT NEM SIKERÜL. A kitartóbbak előre foglalnak, és hajlandóak kompromisszumot is kötni a távolsággal, vagy magával a menüvel is, csakhogy végre belekóstolhassanak a kalandba… na, ők a törpe minoritás, nem lehetnek többen két-három tucatnál a több ezer regisztrált vendégből.

Látszólag egyszerű lett volna erre azt mondani, hogy akkor miért nem nyomtuk ezerrel a konyhákat, hogy legyen elég ajánlat?!… azonban az  informatikai bénázások miatt ez mégsem olyan egyszerű. (Jön a farkas… jön a farkas… jön a farkas… aztán nem jött…) A konyhák ugyanis egyszer-kétszer-háromszor hisznek nekünk, próbálkoznak is, de amikor nem jön hozzájuk senki: FÖLADJÁK a próbálkozást. Tipikus tyúk-tojás helyzet: “majd főzök, ha lesz vendég” VS “majd megyek, ha lesz elég ajánlat”…

A Yummber másfél éves történetében a legnagyobb probléma a belső pozícióharcokkal lefárasztott – így működésképtelen – menedzsment összehangolatlan kapkodása volt. Mit értek ez alatt? Amikor épp még nem volt pénz, akkor bezzeg volt nagy hírverés, de még szinte használhatatlanul rossz volt az informatikai rendszer, és nem volt csapat sem. Eredmény: elégedetlen felhasználók mindkét oldalon. Amikor lett pénz, hülyeségekre szórtuk, és nem hangoltuk össze a marketing tevékenységet a promóciókkal; amikor jobb lett a rendszer, nem költöttünk marketingre. Amikor költöttünk marketingre, a csapat széthúzott. Amire lett használható koncepció, elfogyott a pénz is és a csapat is…stb. Magyarán: folyamatos aszinkron.

A kezdetekben úgy gondoltuk, hogy a Yummber elsősorban a házias ízekről, a nagyi főztje iránti nosztalgiáról, és a különleges élményről fog szólni; és büszkén lovagoltuk meg az Uber magyarországi trendi és ellentmondásos hullámait. Nem kell mindenkinek tetszeni, legyünk bátran megosztóak: laza, lázadó, hipster célcsoport, nyitott emberek, nem az a fontos, hogy rákészülj, hanem az, hogy minden legyen valódi, „mert ma már a valódi a különleges”…

Az elképzelést magáévá tette a menedzsment, és az irányítás is olyan laza lett, amilyenre a szolgáltatást szerettem volna hangolni – de ez startup esetében végzetes hiba lett. Ráadásul a feltételezéseink nagy részét nem igazolta az élet. Nem laza nagyik, hanem elfoglalt, tudatos wanna-be-chef fiatal szakácsok töltöttek föl ajánlatokat, és trendi, elkényeztetett belvárosi foody bloggerek próbálták kipróbálni az alkalmazást, ami nem nagyon jött össze nekik. Egy darabig „divat” lett letölteni az applikációt, de gyakorlatilag használhatatlan volt: vagy azért mert tele volt kritikus hibával (bug) vagy azért mert nem volt ajánlat soha fent a rendszerben.

A kezdeti töketlenkedés és vezetői összecsapásokat követően (amik persze nem tettek jót senkinek), az eredeti elképzelés mentén aztán több hónap után végre elindult egy tudatosabb, szervezettebb, de Ad hoc módon működő, és többnyire csak a befektetői „kirakatnak” szóló munka: megtörtént végre a tesztelés, kijavítottuk az alkalmazás kritikus hibáit, elindult egy profi próba-kampány, bekötöttünk egy halálcsillag bonyolultságú, űrhajó-irányítótorony szintű mobil-analitikai mérőeszközt az alkalmazásba.

Ennek az időszaknak már kicsit látványosabb lett az eredménye, napi 6-8-10 ajánlat is lett a rendszerben a kezdeti heti 3-4 ajánlathoz képest, de még ez sem érte el azt az ingerküszöböt, amit valódi traction-nek nevezhetnénk. Ráadásul a napi 40-50 adagból jó ha 6-8 adagot ettek meg a vendégek, a többinek a költségét a Yummber állta. Gyorsan égett a pénz, gyorsan el is fogyott…

A második körös befektetésre készülve viszont már nemcsak a pénz fogyott el, hanem a csapat is!

Ráadásul nemcsak az eredeti szisztémában nem értünk el látványos eredményeket, de sajnos az új fejlesztési elképzeléseimből – amit a kiváló Becker György és Forgács Attila urakkal közösen dolgoztunk ki – sem sikerült megvalósítanunk szinte semmit.

Alapvetően tehát az volt végig a bajunk, hogy nem volt soha olyan elkötelezett csapat, akik ebből a vállalkozásból szerettek volna meggazdagodni (rajtam kívül), legfeljebb olyan csapattagnak nem nevezhető munkatársak vettek körül, akik csak valami szabad szemmel is látható fix havi jövedelmet akartak kapni az első körös befektetői tőkéből.

Persze ha nagyon őszinte akarok lenni – ami azért nem jellemző rám – akkor be kell valljam, hogy én is pont ugyanolyan fasz voltam, mint az a többi fasz, akiről az állatorvosi lóábrás tanmesékben lehet olvasni. És ez most kivételesen nem dicsekvés, hanem olyan gyónás, amire ugyan nem lehet néhány miatyánk vagy hiszekegy elmormolásával föloldozást kapni, de azt bizton ígérem, hogy a következő vállalkozásomban már ugyanezeket a hibákat, bűnöket nem fogom elkövetni – persze arra majd vigyázok, hogy addigra legyenek mások.

Az alábbi kis piktogramos folyamatábra kiválóan összegzi mindazt, amit egy startup vállalkozás elbaszhat. Jelentem, minden pontot kiválóan teljesítettünk. Persze nem veszem magamra mindegyiket, de az úgynevezett „csapat” tagjaival együtt rendre kipipáltuk az összes rémtettet. Kár, hogy erre nem előbb találtam rá, csak már a vége főcím előtt néhány perccel, de okulásnak így sem utolsó:

z start

 

Végül a kegyelemdöfést egy hasonló – bár ennél sokkal elkeseredettebb és trágárabb – blogbejegyzéssel adtam meg ennek a haldokló koraszülöttnek tavaly nyáron, amikor a kedves kormányunk elüldözte az Ubert a magyar ugarról, (a múzsámat! pont mielőtt egy közös kereszt-promóciós akciót indítottunk volna el!) pedig sajnos minden szavam igaz volt.

Sajnos már túl későn találkoztam egy Luca Speranza nevű profi olasz menedzserrel, aki nemcsak egy igazi gasztro-mániás startup vállalkozásokat segítő üzletember, hanem remek pedagógus is; hiába készültek el az amerikai és az európai piacra lépéshez szükséges jogi és befektetési anyagok; (kimondottan a számunkra készített egy FDA tanulmányt Washingtonban az American University School of International Service) hiába jutottam a legjobbak közé Las Vegasban a Global Startup Matchfest döntőjén; elvesztettük a ritmust: a befektetésekért felelős vezető ellazsálta a befektetési tárgyalások előkészítését, ismét szétesett a menedzsment, elfogyott közben a pénz, ergo a csapatnak sohase mondható haszonélvezők is szétszéledtek.

Szóval röviden: ezt elbasztuk. Nem kicsit, nagyon. Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal… Ja, nem, az egy másik operett…

És nem. Nem savanyú a szőlő, higgyétek el, hiszen én tényleg abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a bukásaimból mindig föl tudtam állni, és mindig tanultam belőlük valamit. Azt ugyan még nem tudom, hogy ezt a mérhetetlen tudásomat hol fogom hasznosítani; helyettes államtitkárként, esetleg mint senior advisor Silicon Valley-ben, de az biztos, hogy operarendezőtől filmszínészig, mulatótulajdonostól régiségkereskedőig, ingatlanfejlesztőtől a rendezvényszervezésig, producertől az informatikai startup vállalkozóig, reklámügynökségtől a színdarab-, és forgatókönyvírásig terjedő színesen mozgalmas életemben annyi tapasztalatot halmoztam föl, amivel akár még vándorcirkusz-igazgató is lehetnék Sri Lankán… annak ellenére, hogy egy árva aranyhörcsögöt se idomítottam be még.

end

VÉGE FŐCÍM – KÖZREMŰKÖDŐK:

ötletgazda alapító: Kalmár Péter

alapító társak: Boros Regina, Vezse Árpád, Bánó Péter

csatlakozó üzlettársak: Kassai Ákos & Luca Speranza

fejlesztők: Buglavecz Péter, Jáger Ákos, Tompai Tamás, Kasler Attila, Tamási Mónika, Lehoczky Péter, Szita Attila

design: Vörösmarti Daniella, Rátkai Kornél, Moroncsik Ádám

befektetők, üzleti tanácsadók: Varga Zoltán, Gerő Viktor, Radnai Tamás, Wenhardt Tamás, Iváncsics Pál, Krausz Zoltán, Nagy Dénes, Oszkó Péter, Balogh Péter, Makai Bence, Pankucsi Zoltán, Koltai Zsolt, Ferenc Szalai, Catherine Bocskor, Laszlo Horvath, Ben Washburn, Tom Frater, Nycci & David Nellis, Amanda Ducat, George A. Tilesch, Tátrai Péter, Grant Van Cleve, Martijn Meerstadt

stratégia, project managerek, UX, marketing, PR, jog, könyvelés: Becker György, dr. Forgács Attila, Mocsai Norbert, Álmos Balázs, Csibi Ferenc, Németh Barbara, Káldi László, Márton Péter, Dobos Attila, Pohly Ferenc, Csabai Attila, Braun Róbert, Szenohradszi Béla, Ács Péter, Kőszegi Bálint, Szlahotka-Gödri Orsolya, Sófalvi Szilvia, Nagy Imre, Kondor Anna, Jelinek Gábor, Virágh Zsuzsa, Németh Márk, dr. Mezei Róbert, dr. Hepp Andrea, dr. Horváth Gergely, dr. Budai Judit, dr. Simon Ádám, dr. Tiborcz Attila, Sávoly Attila, Vitéz Renáta, Szentpétery Adrienn, Mészáros György

support & assist: Balogh Gitta, Nagy Nikolett, Bocskor Szabolcs, Perjési Dániel, Héjj Zsaklin, Hajnács Indira Anna, Nemes Nóra, Kalmár Ida

kreatív, film, gyártás, közreműködők: Verebes István, Fekete-Kovács Kornél és a MAO, Koós János, Fekete Ádám, Znajkai Zsófi, Náray Erika, Tallós Andrea, Kozma György, Romengo cigánytáncosok, Knapp Dávid, Szentgáli Csaba, Kovalik Anna, Schőn Adrienn, Szanó Gusztáv, Hegyi Dávid, Horányi András, Határ Péter, Mbaye Ndiaye, Kiss Réka Judit, El Kerat Andrea, Borbáth Gabriella, Glatz Gábor, Riegler László, Gerő András

gasztronómiai tanácsadók: Segal Viktor, Pohner Ádám, Baksa Péter Pál

konferenciák, workshopok: Csermely Ákos, Ördög Ágnes, Dojcsák Dániel, Bagi Alexandra, Fleck Gábor, Hild Imre

fordítók: Darrell Ballard, Marada Judit

külön köszönet: Flesch Tamás, Tardos János, Fekete Zoltán, Szőke Gergely, Kenyeres Sándor, Kenyeres Márton, Czirják László, Karvalics Attila, Stanislav Ryzhov, Vég Szilvia, Peremartoni Krisztina, Jeles Éva, Winkler Zsolt, Kiss Sándor Alex, Biró Tamás, Zsendovits Ábel, Schőn András és Zsuzsi, Herczeg Zoltán, Kalas Györgyi, Kovács Bálint valamint Szujó Bernadett

-o-

2015 október & 2017 március között 20 hónapon át 60 munkatárs kapott többé-kevésbé rendszeres javadalmazást

+  több száz házigazda kapott főzési hozzájárulást & közel ezer vendég kapott kipróbálásra ingyen ebédet

+ iroda bérleti díjak + server hosting + telefonszámlák, webes szolgáltatás előfizetések, laptop és telefon vásárlás, utazási költségek, konferenciák, reprezentáció, nyomdaköltség, média-, hirdetési költség (Google, Facebook)

elköltött pénz: 60 millió forint (14 millió forint alapító tőke + 46 millió forint magvető befektetés)

A Yummber rendszerhez a mai napig 1.953 házigazda és 5.583 vendég csatlakozott.

A Facebook oldalunk kedvelőinek száma 7.000 fölött, a YouTube csatornánk videóit több, mint 410 ezren látták.

 

 

 

MI MUZSIKUS LELKEK

tv

Édes Istenem! (sóhaj, majd egy levegővel:) Bezzeg amikor még megboldogult Aczél elvtárs volt egyszemélyben Orbán Viktor, Rogán Antal, Habony Árpád, Fekete György, Vidnyánszky Attila, Kerényi Imre, Balogh Zoltán és Hoppál Péter… (levegővétel) na, az egy egész más világ volt. Ezek a mai nemzettestvérek még együtt sem közelítik meg az ő… (hatásszünet)

mit is?… (szemöldök felvon)

hatalmát?…

(legyintés) ugyan kérem…

(feltartott mutatóujjal, mint amikor Major Tamás egy fontos sorhoz ért a versben) a műveltségét, az intelligenciáját, a ravaszságát, a pedagógiai és taktikai érzékét, és persze a nagyságát.

Én már abba a korosztályba tartozom, akik már alig ismerték őt, de egyszer mégis volt szerencsém találkozni vele 1986 szeptemberének egy ködös hajnalában negyed 6-kor a pártszékházban. A szőnyeg szélén állva. Nem jószántamból keveredtem a színe elé, mégis happy end lett a vége. De ez egy másik történet, majd talán legközelebb…

Persze Aczél elvtárs csak a felvezető volt, tulajdonképpen neki – már – nincs köze ahhoz, amit most meg akarok énekelni, inkább csak egyfajta „Most látom milyen óriás ő”… hogy a költő szavaival éljek.

De mielőtt még bárki azt hinné, hogy itt mostan egy kíméletlen ám szellemes ellenzéki szösszenet fennforgás lesz: nem. Se nem ellenzéki, se nem szösszenet. (Viszont hosszú lesz.) És kérem, hogy ne is tessenek félreérteni, mert most tényleg nem arról fogok itt fröcsögni, hogy mikor-ki lép a zorbánviktor helyébe vagy elmúltnyócév, meg grátnit szilárdságú-e, hidegen hagy a gecigate, a tutta-e, kurvára leszarom, hogy az unortodox matolcsy mennyiért vesz magának jógaórákat a mi pénzünkön (inkább a tietekén) vagy a rogántóni a faszával vagy a családjával helikopterezik-e, és még csak nem is egy szánalmasan érdektelen tüntetést akarok szervezni a facebookon a fotelforradalmároknak, csak azon tűnődöm, hogy ez így most mégis akkor, meddig is tart ez a izé még? Ja, és hogy van-e alja a gödörnek? Meg a tűrőképességünknek? És, hogy ez mitől is? Ja, meg tulajdonképpen mikortól is? Meg hogy egyáltalán mér?

Ezekhez az univerzális, bár költői kérdésekhez nem a Népszabadság megszűntetése (az ugyanis, csak egy okozat), hanem az ok (!) azaz egy hétvégi Muzska TV Aranyhang díjátadó gála vezetett, ahová kiccsaládommal mentünk el társulatilag, mert a Budapest TV megszűnése utáni űr kínzó hiányát betöltő űr kínzó vágyának forró… picsába, pedig olyan költői akartam lenni, de nem, és nem, (dalban énekelve) nem adom kölcsön a szívem, és nem adom kölcsön a szám. (by Balázs Pali)

Amikor szombat este Vácott a festői szépségű sportcsarnoknak becézett bordásfalas tornateremben az Arany hangjegy „Az év mulatós női előadója” díját – a közönségszavazás alapján – Nótár Mary helyett Suzy nyerte el, eszembe jutott Winston Churchill: “A legjobb érv az általános választójog ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” Mert mindenki számára nyilvánvaló, hogynemondjam evidens, hogy Nótár Mary egyenesen egy Montserrat Caballé, egy Barbra Streisand a felvarrt hajú (bocs, lehet, hogy nem felvarrt, nem vizsgáltam meg a tarkóját) Suzy kisasszonyhoz képest. Jó, Montserrat Caballé-hoz vagy Barbra Streisand-hoz képest viszont Nótár Mary a Suzy, de minden valahol relatív.

De gondolatim szabad folyása vad sólyomként egy kozmikus utazással hadd röpüljön, mint egy páva a Muzsika TV és az Aranyhangjegy mögé a Váci sportcsarnok mögötti univerzumba.

Hogy a XXI. században Európában sikeresen alászállunk a római gladiátorjátékok szellemi és erkölcsi szintjét idéző népszórakoztatási bugyraiba, abban nagy szerepe volt az ide, a puszták népe tájékára beszűrődő kapitalizmusnak, hogy ne mondjam a liberalizmusnak. Túl rövid volt az idő, és túl nagyok voltak az ugrások a feudalizmus, a fasizmus, a kommunizmus és a liberális demokrácia között.

A probléma forrása gyakorlatilag maga a liberalizmus definíciója, amelyben az egyén szabadságát jelölik meg, mint legfontosabb politikai célt. Vagy ha így jobban tetszik: Szabadság, egyenlőség, testvériség… Hm. Pedig ez nem hangzik rosszul. Csakhogy! A dolog úgy fest, hogy amikor ezek a kétségtelenül nemes ideák megfogalmazódtak, még javában zajlott a felvilágosodás, az egyházak még erősek voltak, az uralkodók pedig arisztokráciával, polgárokkal, aztán munkásokkal és parasztokkal rendelkeztek. (Tekerhetünk gyorsabban is, és átugorhatunk akár egy évszázadot meg egy földrészt is. Amerikában pl. a feketék nem tanulhattak csak úgy a fehérekkel együtt egy egyetemen, egy meleg nem lehetett focista vagy katona, egy nő a férjére volt utalva a jog előtt, stb.). Ezek persze aztán idővel megváltoztak, és a célok a fejlett világban nagyjából meg is valósultak.

Viszont – ahogy azt néhányan talán már a saját bőrünkön is megtapasztaltuk –, az emberek többsége azért mégiscsak… hogy is mondjam?… jó, hát ne cifrázzuk: primitív barom. Oké, de csak a felhorkanók kedvéért: legjobb indulattal is átlagos birka. Ez nem felfogás kérdése, hanem statisztikai adat: Az átlag azért átlagos, mert ő az átlag. Az átlagos IQ 90 körül van még a fejlett világban is, de ez csak a képességeket mutatja. Ha az átlagnak lehetőséget adsz, akkor lehúzza magával a jobbakat. Nem az okos vagy a kevésbé okos, de művelt, tehát a kiváló lesz a mérce, hanem az átlagos. A kiválónak kell kiszolgálnia az átlagosat, különösen, hogy piacgazdaságban a kínálat döntő többségét ők képezik. A művészek jelentős része is azért fordul be, mert nem értik meg: ha pedig a sikerhez le kell menni kutyába ahelyett, hogy rávennénk a fejlődésre az átlagosakat, akkor ez a spirál csúnya véget ér.

De térjünk vissza a néphez (az istenadtához)… Ugye manapság senki sem akar asztalos, hegesztő vagy éppen matróz, esetleg bányász lenni, viszont őrületes túlkínálat lett politikusból (politikusnak ugyebár az megy, akinek a képességei átlag alattiak, viszont az elvárásai átlag felettiek), önjelölt műsorvezetőből, rapperből és sorozat-színészből, miként lakodalmas sztárból (sic!), modellből és DJ-ből tele a padlás. A tehetségkutatókban is a szomszédlány, a szegény sorsú fiú vagy más, átlagos ember élete változik meg, mert a gazdag családból érkező, kifinomult egyénnel nem tudnak azonosulni a többségében szintén átlagos nézők.

Mindent a középszer ural, hiszen a kiválóaknak le kell menni az átlagos szintjére, gügyögnie kell, hogy észrevegyék. Ami bonyolultabb, azt elutasítják. A tömeg valójában olyan, mint a rák, megeszi a saját szervezetét, mert egy ponton túl már önmagára válik veszélyessé.

Ideális esetben a jóért sok rosszon kell átesni. Attól lesz a győzelem édes. Ma a jó az alapelvárás és a rosszat ignorálni kell az életből. Tévedni se illik. A tévedések csak az időt (a drágát) pazarolják. Mindezt azért, hogy minden minél könnyebb és “felhasználó-barátabb” legyen. Értéktelenné is válik minden, mert semmi sem lesz kiváltsággá, hanem szép lassan minden közönségessé lesz. Ennél nagyobb bűn pedig kevés volt még az emberiség történetében.

Jelenünk szabadkőműveseinek – azaz az informatikusoknak – óriási felelőssége van, pontosabban lenne abban, hogy ne csak kiszolgálják a buta tömeget, hanem fel is emeljék őket. Korunk hősei azonban, a fejlesztők és UX dizájnerek pont azt teszik, hogy a végtelenségig lebutítják a felhasználóknak szánt megjelenést, hogy azok olyan könnyen legyenek emészthetőek, mint a bébipapi. Ezzel a „felhasználói élmény” oltárán feláldozzák a differenciált gondolkodásra sarkallást, a gondolkodást, végső soron a szabad választást.

Nem véletlen az „írástudó” szó szemantikai jelentése (tud írni), és az írástudás organikus fejlődése, illetve visszafejlődése sem. Gondoljunk csak bele: míg az őskorban a vadászok és gyűjtögetők a létfenntartást biztosították, a sámánok, varázslók, mint a világ első zsurnalisztái, a barlangok falát pingálták tele ez irányú félelmeikkel és dicsekvéseikkel. Az ókorban a krónikások, mint afféle korabeli hírlapírók már kőbe vésve vagy papiruszra rajzolva örökítették meg az istenek csodáit, a jelenéseket, a meséket, a csodákat, koruk vélt vagy valós történeteit, de szerencsénkre már az ókor nagy filozófusai, költői is lejegyezték magvas gondolataikat a nem mindig hálás utókor számára. Később, a középkorban főleg a papok közül kerültek ki az írástudók, ők és a kódexmásolók körmölték gyertyafénynél vaskos köteteikben a hol megrendelt propagandát, hol pedig titokban lejegyzett tapasztalataikat. Ipari mértékben azonban csak Gutenberg óta terjesztik az írást a költők, regény-, és drámaírók, tudósok és filozófusok; hol korszakos remekműveikben, hol elgondolkodtató tanulmányaikban, hol pedig szórakoztató történeteikben. A XIX századi irodalmi és társasági magazinok, folyóiratok, politikai hetilapok, majd napilapok megjelenésével teret kaptak az írástudók között az agitátorok, a lánglelkű forradalmárok, a sznobok, kékharisnyák, és társasági dámák is, azonban a lapok főszerkesztői még mindig nagy tudású, megbecsült írástudók és köztiszteletnek örvendő kultúremberek voltak. A bulvársajtó a XX. század végének termése, a fotós riportok elterjedése, a magánélet napi szintű közszemlére bocsátása, a paparazzi, azaz a kéretlen és engedély nélkül készült fotó csudálatos műfajának a divatja – ekkora már megjelennek azok az skriblerek, akiket inkább nevezhetünk társasági csevegőknek, mint felelős írástudóknak. Azonban az Internet elterjedése hozta meg az igazi írástudói forradalmat (találóbb talán az ellenforradalom elnevezés) amikor már mindenki, akinek a keze ügyébe került egy klaviatúra, már kommentelőként, fórumozóként, majd bloggerként jeles publicisztikai életművet tudhat magáénak. Kimondhatjuk tehát, hogy az „írástudó” szó jelentése mára már szinte értelmezhetetlen.

Azokat, akik a közönségízlés romlásáról, Sodoma és Gomorra újbóli eljöveteléről sőt, egyenesen világvégéről vizionálnak, szeretném megnyugtatni: volt ez már rosszabb is, de még messze a gödör alja. Talán nincs is olyan. Ahogy fejlődik a technika, úgy fejlődik a borzalom is – de mindig más minőségben.

Kitörölhetetlenül belém égett az emlék, amikor szüleim – bár nem merték kimutatni, talán mert (helyesen) attól féltek, hogy akkor nem fogom őket jófejnek tartani – be-betoppanva a tinédzser szobámba, szent borzalommal vegyes, rémült vigyorral próbáltak jó képet vágni, amikor épp a Deep Purple Sweet Child In Time vagy épp a KISS együttes valamelyik vértől habzó őszinte-kőkemény-színtiszta rock számát hallgattam a kazettás magnón. Bevallom, hogy amikor néhány éve a nagylányom szobájába toppanék, és ő Marylin Mansont üvöltetett a számítógép hangfalán, vagy manapság, amikor a kislányom leveszi néha a fejhallgatóját a kocsiban, és akkor live élvezhetem a már-meg-nem-tudom-mondani-hogy-ki-a-faszt, akkor én már nem tudom úgy a pofámra erőltetni azt az erőltetett empátiát, amit anno a szüleim. Nekem speciel most ez a borzalom. A szüleimnek a Deep Purple. A nagyszüleimnek a Beatles és a Rolling Stones, a dédszüleimnek meg a Bill Haley és a Chuck Berry, az ő szüleinek meg nyilván az volt a botrány, ahogy a négerek ugrabugrálnak össze-vissza a jazz zenére ahelyett, hogy csendesen szednék a gyapotot.

Amikor PSY a Gangnam Style videójára csak a YouTube-on több mint 2 és fél milliárd megtekintést mutatott, (ami biztosan több, mint az összes valaha végighallgatott Bach, Mozart és Beethoven mű) úgy éreztem, hogy befejeződött egy korszak, és elkezdődött valami olyan, amit csak a világvége követhet.

Öregszem én is, persze. Nem értek már sok mindent, de már nem is akarok. Nem értem, hogy miért jó ilyen zenét – zenét?! bocs Mozart, Gershwin, Quincy Jones, stb. – előállítani, nem értem, hogy miért jó ilyen “zenét” azaz zajt hallgatni; de dögöljek meg akkor is, ha értem, hogy miért kell abból üzletet csinálni, hogy ennyi idióta van a világon? Ezen az alapon gladiátor-viadalokat is rendezhetnénk, arra is biztosan sokan lennének kíváncsiak. (Már volt rá példa, ugye.)

Évekkel ezelőtt írtam a West Balkán diszkós tragédia kapcsán az alábbiakat – és ma is vállalom:

Komolyan elgondolkodott már valaki azon, hogy lett mára a No 1. szórakozási forma ez a hullagyalázó műfaj? (Igen, hullagyalázó: ugyanis ezeknek a DJ akrobatáknak a túlnyomó többsége olyan idegen tollakkal ékeskedik, amikhez semmi köze. Hajdan megírt, hajdan feljátszott, hajdan elénekelt zenéket herélnek ki a legtöbben, a szerzők, a kiadók, az előadók beleegyezése nélkül. Rátesznek egy boltban vásárolható groove alapot, és egy otthoni PC és/vagy primitív szintetizátor segítségével összemaszatolják és tönkreteszik az egykori slágereket. És ez még a jobbik eset…

A rosszabbik, amikor hosszú perceken keresztül nyomják az EKG gép kattogó ritmusát, majd egy elektromos porszívó és egy láncfűrész szerelemgyerekéből született gerjedést eresztenek rá a keverőre… De ez az egésznek csupán az „esztétikai” része – már ha szabad ezt a szót használnom egyáltalán ebben a kontextusban…)

A lényeg ugyanis a drog. (lakodalmas-mulatós-tuctuc esetében az alkohol) Tudatmódosítók nélkül ezek a műfajok nem léteznének. A drog és az alkohol táplálja ezt a típusú szórakozást – és az ilyen szórakozás táplálja a drogot. Ráadásul a dolog ennél még bonyolultabb. Amerikában tudósok egy kísérlet-sorozatban kimutatták, hogy az a fiatal, aki a hétvégén egy ilyen tuc-tuc diszkóban betépve hallgatta a zörejeket, és rá néhány napra – amikor már kitisztult a szervezete a drogoktól – a fülhallgatóján ismét meghallgatja a hétvégi buli zörejeit, olyan tudatállapotba kerül, ami kísértetiesen hasonló kémiai folyamatokat idéz elő a szervezetében, mintha drogozna, azaz pusztán ez a zörej is képes benne felidézni az előző hétvége bódult élményét. A kiadók, a drogdílerek és a diszkó tulajdonosok tehát így hármasban tartják függőségben ezeket a fiatalokat.

A költői kérdésemre (mármint, hogy mitől lett ez a műfaj a legnépszerűbb szórakozási forma) a másik válasz szintén a pénzzel kapcsolatos, pontosabban a pénz maga! A pénz megspórolása, és a profit maximalizálása. Gondoljunk csak bele: hogy a túróba’ lehetne másként hétről hétre óriási profitra szert tenni, ha nem gépzenével?

Oké, lehet, hogy öregszem, de teljesen hülye nem vagyok. Nyilván nem elvárható, hogy egy mai fiatal hétvégén a Rajna kincsére, vagy a Négy évszakra bulizzon. Azonban ha belegondol valaki abba, hogy az elmúlt néhány évszázad során hogy alakult a szórakoztatás történelme, akkor jobb ha lehúzzuk magunkat a klozeten! Nyilván még ennél is tudunk mélyebbre süllyedni – lejjebb és lejjebb korlátlan a mélység – de már az se piskóta, hogy eddig eljutottunk.

Ha belegondolunk, hogy mennyibe kerül egy valódi szórakoztató program költsége (alkotók, zeneszerzők, szövegírók, előadók, zenekar, táncosok, urambocsá’ színészek, artisták, énekesek – nem beszélve a látványról, díszletekről, jelmezekről, mindezeknek a tervezőiről) akkor kétségtelen, hogy ennél jóval olcsóbb egy diszkóst hívni, még akkor is, ha ma már szinte nélkülözhetetlen kellék lett a VJ, a ledfal, a füst, a köd, a lézer, és a tudj’isten mi minden, amely egytől-egyig pusztán azt a célt szolgálja, hogy „vakulj paraszt”! Azonban mindezen – látszólag drága és bonyolult – kellékek ellenére is sikerült kifejleszteni a világ legcinikusabb, legolcsóbb és legalpáribb tömegszórakozási formáját.

S végül talán a legszomorúbb ok: a totális kommunikációs analfabétizmus. Tudtommal – javítson ki bárki ha tévednék – azért megy el az ember hétvégén szórakozni, hogy csajokat vagy pasikat szedjen föl, vagy éppenséggel a frissiben felszedett csajával / pasijával eltöltsön néhány élménydús órát az est fénypontja: a baszás előtt. Gondolom ebben egyetértünk. Nomármost – kérdem én – hogy lehet egy olyan helyen csajozni-pasizni, ahol olyan hangosan szól a fűrészgépbe esett vekkeróra, hogy a saját hangomat se hallom; valamint hogy tudok úgy tapadósat táncolni olyan helyen, ahol a tömegben azok a büdös részeg állatok is hozzám tapadnak, akikkel egyáltalában nem akarnék egy ágyban ébredni?!?

Amíg azonban ma a legtöbb fiatal képtelen egy holdfényes parkban, vagy egy füstös kis presszó meghitt sarkában kommunikálni egymással, addig marad a diszkó, ahol se beszélgetni, se fülbe suttogni nem lehet, viszont a jótékony drogdílerek, és a hozzájuk passzoló remek muzsika hatására számos gátlásuktól megszabadulva tudnak kivetkőzni minden emberi mivoltukból. (Persze abban, hogy gyerekeink nem tudnak kommunikálni, nos, abban viszont sajnos mi is jócskán sárosak vagyunk – mielőtt még bárki is azt hinné, hogy ebben ártatlan!)

De térjünk vissza a Muzsika TV jelenséghez. Amíg kicssaládommal egyetemben csak a tévé előtt sírtunk a röhögéstől, nem zavart ennek a trash műfajnak a léte, sőt, nagyritkán, amikor tévé elé kerültünk, előszeretettel szórakoztunk csokistibi, bunyóspityu, házibuliattilával, magyarrózsa, balázspali vagy sihellferry dermesztő és hihetetlen nótáin, de talán még inkább előadásain. Minden tökéletesen kerek, és tökéletesen illeszkedik a forma a tartalomhoz. Egyetlenegy kirívó elem nem zavarja meg a gömbölyű harmóniát. Ugyanolyan fos a dal, mint a szöveg, ugyanolyan alkalmatlan az előadó, mint a tévéműsor közvetítője, ugyanolyan borzalmas a díszlet, mint a fellépők ruhája, ugyanolyan giccses a világítás, mint az inzertek feliratai, ugyanolyan iszonyat a nézők fazonja, mint a helyszín, stb. Egyetlen rés nincs a pajzson. Minden a helyén van.

Múlt hétvégén azonban, amikor hosszú évek elfojtott vágyakozását valósítottuk meg azzal, hogy együtt, családilag mentünk el egy tévéfelvételre, hogy szénné röhögjük magunkat az eredeti helyszínen élőben… az orcámra fagyott a kacaj…

Most, hogy a saját szememmel láttam testközelből az egészet, egyrészt megnyugodtam, másrészt megvilágosodott előttem a csalás. Mint amikor Dorothy benéz a függöny mögé és Óz, a nagy varázsló helyett meglátja a tölcsérbe beszélő bácsit. Talán nem akkora a baj, mint hittem. Ugyanis erre a jeles eseményre, a Muzsika TV Aranyhang díjátadó gálájára legfeljebb csak 300 ember volt kíváncsi egy ma már csekélynek számító, ezer forintos belépőért. Ebből a 300-ból vonjuk ki a rokonokat és a családomat, marad 250. Ebből a 250 emberből az egész estét messziről, kényszeredett mosollyal, mintegy távolról nézte, minden különösebb lelkesedés nélkül kb. 150 ember. Marad 100. Ebből a 100 emberből nekem nagyon úgy tűnt, hogy volt kb. 50 biodíszlet, akik vagy pénzt kaptak azért, hogy itt legyenek, vagy pedig valaki csak megkérte őket. Marad 50…

Ebből az 50 emberből kb. 40 volt, akik egy ciki buliként tekintve erre az egészre, kínjukban táncoltak és ujjongtak, és oké, volt 10 agyhalott, akik a dalok szövegét is kívülről fújták, és abban a szent meggyőződésben ringatták magukat, hogy ők most a Madison Square Gardenben vannak egy Elton John koncerten. Ez azért nem olyan tragikus arány!

Az egész médiagagyi legalja tehát csak egy mesterségesen a föld felszínén tartott ál-buli, az elkövetők és a média végtelen cinizmusa nélkül valószínűleg el is süllyedne a föld alá. „Ez is jó lesz nektek, büdös pronyók és parasztok!” jelszóval mégsem lehet eladni egy terméket, mert még a büdös pronyó és paraszt (amikor kijózanodik) sem akar büdös pronyó és paraszt lenni, ő is többre vágyik, ő is szeretne vajszínű műbőr ülőgarnitúrát a műmárvány padlón, és ő is helikopterezni szeretne (és nem feltétlenül a faszával a Való Villában).

Tehát felejtsük el azt a mantrát, hogy a „közönség lett igénytelen mára”! Ó, nem, dehogy. A közönség, az „ezerfejű szörnyeteg” mindig is igénytelen volt. Csak nem mindig hagyták meg nekik, hogy dagonyázzanak a sárban, a fosban, saját hányásukban – vagy épp a vérükben. Már az ógörögöknél is olyan bunkó volt a nép, hogy azzal ösztökélték őket a színházba járásra, hogy pénzt fizettek nekik. Nem a közönség vett jegyet az előadásra, hanem a nézők kaptak érte pénzt, ha beültek kicsit művelődni. (Ezt lehet, hogy átvehetné mondjuk Dörner, és akkor dőlne az Újszínházba is a nép… bár ott nem Szophoklész és Aiszkülosz műveit játsszák, hanem Pozsgai Zsoltot, ami azért nem pont ugyanaz.) De az ókori római gladiátorviadalok is egyfajta tömegigényt elégítették ki, és ezt nem is bolygatták anno a császárok és helytartók, egyrészt azért, mert az ő aljas ösztönük sem volt kevésbé pallérozott, mint a plebszé, másrészt ezzel a panem et circenses elvét is kitalálták, ráadásul a szolgasorért cserébe legalább vér látványát és szagát kínáltak az aljanépnek. És ez valójában nem is volt rossz üzlet jó darabig. Elég sokáig. Utána mondjuk csúnya és szomorú lett a vége. (hm…)

Nem mentheti föl sem az alkotókat, sem a kultúr-pápákat, hogy mindig az igénytelen közönségre mutogatnak, mert ez nem kortünet, hanem a mindenkori tömeg (az átlag, a birka) természeten ösztöne, ami mindig is a könnyebben emészthető szórakozást részesítette előnyben. Az igazi kérdés, hogy vajon az alkotók és a kultúráért felelős potentátok mikor lettek igénytelenek?

Minden nagy – később akár mainstreammé is váló – művészeti újító nem alulról, békaperspektívából akarja nyalogatni a nagyérdemű seggét, hanem fentről, a parnasszusról (színpadról, filmvászonról, koncertteremből, stúdióból) szép lassan kinyújtották a kezüket a nézőtéren ülő közönség felé, és olyan szellemi kalandra hívták, amely egy távoli és ismeretlen tájra csábította el őket, ahol az alkotók mindvégig segítették a nézőket ennek a megértésében, miközben folyamatosan kápráztatták őket.

A kísérletező, progresszív (a tömegízlés által csak „lilának” titulált) művészeti csemegékre többek között azért jóval kisebb az igény, mert az ilyen jellegű művek alkotói általában nem szépen és lassan nyújtják ki a kezüket a közönség felé, nem mindig segítik a nézőket a megértésben, és nem feltétlenül az a szándékuk, hogy folyamatosan kápráztassák őket. Ezek az alkotóművészek rendszerint jóval kérlelhetetlenebbek, kompromisszumképtelenebbek és eltökéltebbek, mint azok, akik inkább a sokasághoz kívánnak eleve szólni.

Amikor kb. 10 éve elkezdtek megjelenni az HBO-n, majd a NetFlix-en ezek a korábbiaktól minőségében kiugró sorozatok, eleinte nem is értettük, hogy mi történt. Csak később láttuk, amikor ez már mozgalom lett, hogy az igényesebb alkotók és producerek Hollywood irányából elmozdultak a televíziózás felé.

Persze ennek is vastagon anyagi okai vannak. (Nincs fizikai nyersanyag, nincs terjesztési jutalék a moziknak és a forgalmazóknak, a saját csatorna a reklámfelület, kompromisszum mentes kontroll a tartalom és a formátum felett, stb.) A nagyobb anyagi haszon lehetősége tehát nem elsorvasztotta, hanem odavonzotta a legjobb kreatív energiákat.

Las Vegasban a Cirque du Soleil azért mutathatta be a világ legdrágább showját, a KÁ-t, mert volt egy eltökélt őrült, aki meg akarta csinálni, és akadt hozzá egy nagyravágyó vállalkozó, aki nem a gagyiból akart meggazdagodni, hanem azt akarta, hogy a nevéhez fűződjön a világ legdrágább showjának a dicsősége.

Igen, ezek a példák persze kivételek, de mindig az egyénen, a kivételen van a lényeg, csak az a fontos. A kivételek teremtik meg az átlag számára a reményt, a kiugrási esélyt. Átlagos tömeg még sose csinált semmit, csak punnyadva fingott a bőrgarnitúrán a tévé előtt.

Nem tudom megfigyeltétek-e, hogy régen egy álló kamera képe előtt micsoda bombasztikus, lenyűgöző és mozgalmas produkciókat láttunk, és ma pedig a villózó led effektusokkal tarkított fények, a legrafináltabb kameramozgások és sűrű vágások képe fed el egy vérunalmas talkshowt, ahol két érdektelen nímand beszélget, de a háttérben őrjöngő statiszta tömeg tapsol. Régen szenzációs tehetségek produkciója után Antal Imre (gyors fejszámolással összeadva a zsűri eredményét) keresetlenül bejelentette, hogy Rozincsák Géza bizony kiesett, ma pedig valami iszonyúan kínos és borzalmas kínlódás, amikor hatszáz reklámbrékkel megszakítva, szívdobogást imitáló hangeffektusokkal, a színpadon álló szerencsétlen bábukat, mint ökröket kiállítva a lóvásáron, hatalmas felhajtással rikácsolja a majomnak öltöztetett celeb, hogy ki mehet tovább a következő heti kínzókamrába. Agyrém.

Persze még hosszasan és kéjes gyönyörrel sorolhatnám, hogy a nép (az istenadta), a plebsz, a tömeg, az átlag, az ezerfejű szörnyeteg, a baromarcok és birkaképűek gyülekezete milyen ízléstelen, alpári, alantas, igénytelen, hogy csak fingik, böfög, az orrát túrja (utána meg is eszi a tartalmát), a tökét és a seggét vakarja – de minek soroljam? Nem ők a hibásak, nem ők a bűnösök. Ők csak ízléstelenek, alpáriak, alantasak, igénytelenek… De akik nem nyúlnak le értük, akik hagyják, hogy ott fetrengjenek a moslékban, akik cinikusan kiröhögik őket azzal, hogy „jó lesz ez nekik, sőt, dobd meg őket egy kupica pájinkával is” – na ők aztán tényleg aljasok, bűnösök és csak olyan büntetést tudnék rájuk kiszabni, hogy éjjel-nappal Budapestet nézzenek, hogy jó ebédhez szóljon nekik Bunyós Pityu, és soha ne menjenek mással házibuliba csak Attilával. Hogy kiknek? Ugorjatok az írásom elejére a névsorért!

Bár a legjobban attól tartok, hogy nekik ez még tetszene is.

orban_szoty_mti_001

Magyarország halszagú – avagy: no még egy hasteát!

Az 56-os hivatalos dal… jaj.

hal

Oké, már más is megírta, de nekem erről most is – mint oly sokszor – az édes, zseniális Zsüti jut eszembe.

Persze ki tudja ma már, hogy ki az a Zsüti? Ki emlékszik már arra, hogy hamvadó cigarettavég, hogy csudijó, hogy csini-csiniba, csinibaba, no és az a láb, méghozzá kétszer, hogy ez történt Lellén, hogy Rózsi a handlélány, és még sorolhatnám, de minek? Vagyis kinek?  

Mielőtt a tárgyra térnék, muszáj egy másik friss, halszagú élményemről is beszámolnom, mert bizony a dolgok összefüggenek valahol… Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem volt tévénk hosszú évek óta, talán 3-4, de lehet hogy már több éve is remekül elvagyunk nélküle . Úgy láttam, hogy elég lesz a gyerekeimnek a remek kis iskolai közeg, mint agypusztítási faktor; ha lehet akkor bonus tracknek legalább a tévét hagyjuk ki ebből. Persze készülékünk van, szép lapos, nagy, és jó filmeket – időnként persze sok baromságot is – nézünk rajta, s bár nincs is előfizetésünk egyetlen csatornára sem (és antennánk sincs) valami rejtélyes oknál fogva a négy közszolgálati csatorna bejön, úgyhogy mielőtt bedugnék egy jó kis ncore-ról kikölcsönzött filmet, nem maradunk le a “tudta-e” kezdetű kékbe hajló képernyőről sem. Ma azonban csoda történt. Ki tudja hogyan, de amikor bekapcsoltam a tévét, elkezdett csillogni-villogni, és döbbenten látom, hogy fut rajta valami menü, hogy a készülék épp az új csatornákat keresi és rendezi. Lehet, hogy ez már a Habony műve volt, de az is megeshet, hogy Pataki Attila ufói látogattak meg minket, de lényeg, hogy pár perc után kb. 100 csatorna cseppet sem büszke jogosulatlan használójává váltam. Gondoltam, ha már így alakult, akkor belenézek a rég nem látott dobozba – és mondhatom olyan ezoterikus élményben volt részem, amivel szerintem elleszek újabb 3-4 évig.   

Mint egy kómából ébredt (vagy inkább abba esett?!) drótostót kapcsolgattam ide-oda az éjjel-nappal Budapest, az édes élet, a családi titkok, a barátok közt, és a veled is megtörténhet címeket viselő atomvillanások között, így hosszú évek után ismét szembesülhettem azzal, hogy hol élek és főleg kik között.

Magyarország halszagú. És tényleg.

Jó-jó, az egy dolog, hogy minden 50 és 60 közötti vén fasz szülő már ezer éve is azon mérgelődött, hogy istenem, ezek a mai fiatalok, és miért nincs olyan jó ízlésük mint nekünk volt, ugye, anyjuk/apjuk, és persze, az is nyilván igaz, hogy minden gyerek első igazi és önálló felismerése, amire senki nem tanítja, hanem csakis magától jön rá, hogy “mekkora nagy fasz az én apám!”, oké, nem erről beszélek. Ez így van rendjén. Illetve dehogy van rendjén, de erről már sok száz remekművet írtak. Na de az bazmeg, hogy az Antal Imréből hogy lett Alekosz, hogy a Vitraiból hogy lett Berki Krisztián (a herevasalós), a Déri Jancsiból hogy lett Majka – a Bessenyei, Mensáros, Tolnay Klári, Sinkovits, Dayka, Páger, Básti, Darvas, Ruttkai, Latinovits, Márkus, Agárdi, Kiss Manyi, Domján által fémjelzett filmekből és sorozatokból hogy lettek ezek a minden úri szalonból kirúgott adásrendezők által sehogyse felvett húgy-, és hónaljszagú sorozatok, ahol lófasz amatőr plázapicsák, kidobóemberek, műkörmösök és autószerelők kínosan rosszul mórikálják magukat (tudod: direkt szar) a vérhasjárványnál is fájóbb dialógusokkal?! Ez nem korosztályos kérdés, bassza meg, hanem elhülyülési, szakmailag lenullázódási és agyhalott nézői kérdés.

És akkor most kezdjem el magyarázni, hogy ki volt a Zsüti? A Zsüti, akinek… hát, hogy is mondjam… nem mindig voltak teljes számban képviseltetve a fogai a szájában, és azok is kicsit kócosan álltak, de ennek ellenére meghívták őt egy akkor híres tévéshowba, és a felvétel előtt pár héttel, amikor egy kedves jóakarója gyengéden rászólt, hogy Zsütikém, ilyen zseniális dalszövegírónak illik már megcsináltatni a fogait, akkor Zsüti csak mosolygott (azzal a párral): “ezeknek?!”

Szóval meghallgattam a dalt. Persze, naná, rémes, what else (bár a Schmidt Mariska azért elég erős benne), de az első dolog ami eszembe jutott, az a drága Zsüti idevágó tanítása volt, a dalszövegírásról, mint szakmáról, amit megosztott velem az Intercontinental Csárda éttermében a Földes Józsi séf spenótos lazaccal megspékelt töltött káposztája mellett. Megpróbálom őt hűen idézni:

Tudod ugye, hogy meddig jó egy dalszöveg? Amíg nem kezdik el énekelni. Abban a pillanatban ugyanis előretolakszik a zene, az erőszakos és modoros énekes, és vége annak a munkának, amire feltetted az életed, vége azoknak a soroknak, amik fölött hetekig görnyedtél húsz ceruzát is elrágva. A dalszöveg ugyanis… az egy szakma. Lehetsz jó költő. Például Shakespeare egész jó költő volt, Arany Jánosról nem is beszélve. Ott van a Hamletben az a megrázóan drámai sor, amikor a végén Hamlet a párbajban megsebesül: “No, méreg, hass tehát”… gyönyörű, nem? És milyen félelmetes! Namármostan, ilyet tilos leírni dalszövegben, mert azt úgy hallja majd a nagyérdemű, hogy “no még egy hasteát!” – ez viszont már nem lenne annyira kátártikus…  

 Hát nem. Inkább halszagú.

A Yummbert nem fogjátok UBER-elni!

Az alábbi írásomat a Yummber közösségi konyha-megosztó rendszer alapítójaként, egyszersmind dühös művészként, léha üzletemberként és nem utolsósorban felháborodott és elkötelezett Uber felhasználóként írom.

Előrebocsátom: nem leszek se cizellált, se finom, se nőies (mondjuk az igen, mert kicsit hisztizni is fogok), ellenben leszek mocskos szájú, alpári, lázító és politikailag inkorrekt.

Menjetek ti a jó büdös szájbabaszott kurva anyátokba! Hogy kik? Pintér, Fónagy, Seszták, Varga, Lázár, Deutsch, Tarlós, és természetesen Orbán is – de sorolhatnám tovább, akik még nyugodtan megbaszhatják a kurva édes anyjukat, csak akkor nem maradna hely a további mondandómnak.

Az Uber ma feladta a harcot az ellen a szívatás ellen, amit ti ostoba, kőbunkó, szarházi, korrupt és végtelenül cinikus gecik (bocs Lajos, ezt a szót nem sajátíthatod ki) műveltek velük lassan egy éve, és közölte, hogy a sofőrjeiket védve inkább felfüggesztik a magyarországi tevékenységüket. Fasza.

uber_-1024x576

Sikeresen kiüldöztétek tehát a múzsámat. Igen, nekem, bevallom – és büszke is vagyok rá -, hogy az Uber volt a múzsám, amikor kitaláltam a Yummbert. A Yummbert, aminek a nevében most pedig kiásom a csatabárdot ellenetek! Vége az asztal alatti tárgyalásoknak, leszarom, hogy mit ígértek az seggnyalásra képzett nyelvek együttműködésre hajlandó kollégák az általam alapított cég nevében, és főleg azt szarom le, hogy ti mit ígértetek nekünk, mert semmi dolgom olyan tetű adminisztrációval, aki megszavazza, hogy egy-két csókos, taxi-üzletbe mászott korrupt milliárdos politikus miatt kibasszák Európa közepéből az elmúlt 20 év legnagyobb és leginnovatívabb startupját. Merthogy ugye azt senki nem veszi komolyan (még ti sem), hogy a taxistörvény, meg az adóelkerülés, meg az anyámpicsája… Igen, kiszekáltátok az Ubert ebből a doh-, láb-, és szarszagú országból, amit ti tettetek azzá. A legszebb az, hogy erre még büszkék is vagytok, és ráböffentetek egyet a Vidi páholyból.

007

Hogy ne csak belterjes legyek, hanem az is értse, aki eddig csak a négybetűs szavakon rugózott: pártunk és kormányunk – jelesül az NGM – hónapok óta folytat titkos ürgebőrbe varrt földalatti tárgyalásokat velünk, azaz a Yummber konyhamegosztó rendszerrel. Házon belül csak lex Yummbernek hívják, mint valami James Bond filmben a titkos kódot. Először persze azt akarták, hogy az összes házigazda csak úgy lehessen vendéglátó, ha papírt hoz a NÉBIH-től, majd bejelentkezik valamilyen vállalkozási formába, majd számlát ad, és bizonylatot. Ez körülbelül akkora baromság, mint amekkora cinikus geciséget akartak ráerőltetni az Uberre. Idióták! Legyen minden Uber autó sárga, plusz legyen mindegyikben CB rádió és kártyaleolvasó! Eszeteknél vagytok?! Sárga?! Kártyaleolvasó az Uberben?! Meg CB rádió?! Persze ezek nem egyszerűen kőbunkó tapló barmok – azok csak a csicskásaik, meg a híveik – hanem végtelenül cinikus geciládák. Pontosan tudták, hogy ezt közröhej fogja fogadni, de erre ők majd ártatlan boci szemekkel majd mantrázzák csak, hogy „egyenlő pályák, egyenlő esélyek”… A kurva anyátok redvás picsájának a fodros szélét fessétek be sárgára, és dugjatok bele föl egy CB rádiót meg egy POS terminált. Oda, bazdmeg.

Nekünk bezzeg ígértek fűt-fát, ha jól viselkedünk, és nem szarunk oda a szoba közepére (most épp ezt teszem) hogy mi lehetünk majd ennek a jobban teljesítő, szép országnak a dísz-zsidai. Ezúton közlöm, hogy nem szeretnék dísz-zsidó lenni. Legyek csak rohadt, büdös zsidó. Az sokkal tisztább beszéd. Üldözzetek minket is basszátok meg, nem kell az Uber és az Airbnb háta mögött támogatni a kis magyar startupot. Köszi, nem kérek belőle. Egyedül ugyanis ez nem megy. Ez nemcsak szolidaritás az Uberrel (az is), hanem üzleti érdek is. Nem az a dolgunk, hogy nektek tessünk, hanem az, hogy annak a kevés jófejnek szolgáltassunk, akik nem olyanok, mint ti. És magasról leszarunk benneteket. Ha minden jól megy, akkor pedig el is húzunk ebből az országból. De gyorsan. (Viszont, ha már a startup kérdésnél tartunk, innen üzenem minden magyar startupnak, hogy soha nem lesz helyes pálya az, hogy a saját országod korrupt kormányával elfogadtasd magad és színpadi bábja legyél a „támogatjuk az innovációt” digitális startup stratégia bullshitnek.)

Azt is közlöm, hogy a kormány suba alatti tárgyalásai velünk, azaz a Yummberrel, mától kezdve semmisek a részemről. Dugjátok föl magatoknak a jóindulatotokat, meg a szabályaitokat is. (A CB rádió és a POS terminál mellé.) Mostantól kezdve nincs több egyeztetés, nincs több zárt ajtók mögötti szupertitkos tárgyalás. Mi végig a megegyezésre törekedtünk, de ezek után egy szavatokat nem hisszük el. Minket is tavaly ősz óta szopattok. De majd januárban. Majd februárban. Majd márciusban. Majd most. Majd a Deutsch Tomi beviszi…  Ja. Nyilván.

Fogalmatok nincs az életről, persze honnan is lenne, életetekben nem dolgoztatok még a piacon, csak az adókból elsikkasztott állami pénzt költitek. Mi a kurva anyátokat akartok ti szabályozni, amikor lövésetek sincs arról, hogy miről szól a való élet? Ha ilyen ostoba, tapló, korrupt geci hatalom alatt találták volna föl a repülőgépet, akkor soha nem szállt volna föl egy darab gép se a levegőbe, mert „milyen az má, hogy a levegőbe, mi? és mi lesz akkor a lóvasúti fejlesztésekkel?”… Nem lenne ma légi-közlekedés, ha a törvényhozás azon izmozott volna, hogy előbb meg kell alkotni a légiforgalmi törvényeket, és csak majd azután lehet fölszállni bármilyen gépnek is a levegőbe. Törvények tisztelete?! Milyeneké, basszátok meg?! Amiket ti hoztok seperc alatt?! A zsidótörvényeknek is örülni kellett volna anno dacu? Bazmeg, fordítva ültök a lovon. Azért tartunk benneteket (mondjuk én nem) hogy söprögessétek föl az utat az új, a jó, a szép, a hasznos kezdeményezések előtt, bármilyen furák is, főleg a ti kőbunkó fejeteknek! És ha elétek kerül valami szokatlan kabát, akkor ahhoz varrjatok takarosan sok szép kis színes gombot, és nem fordítva, oké?!

Ááááááááááááááá! (ez nem ásítás, hanem egy nagy ordítás volt)

Faszom kivan, de tényleg… Ilyen tunya, lusta, sunyi birkák vagyunk mi is, a kisebbség, hogy szó nélkül átszállunk a kék buszra, vagy vissza a sárga és drága taxiba? Félreértés ne legyen: nem gondolom, hogy a többség Ubert használ vagy akár valaha is hallott volna a Yummberről. És ha hallott is, akkor nem merte még kipróbálni, mert „ugyan, milyen az má’, hogy fölmegyek valami vadidegenhez bazmeg, és mi van, ha megmérgeznek”? Sajnos nem mérgezi meg az ilyeneket senki, pedig lenne rá igény, legalábbis a részemről.

Ez a többség soha nem fog kivonulni az utcára se a Matolcsy uncsitesóknak szétszórt százmilliárdjai, se a Questor százmilliárdos macinyomdás kötvényei, se a többezer milliárdos elkiflivégezett nyugdíjvagyona miatt, mert NEM ÉRTIK. Ilyen állat nincs – mondja a viccben az egyszeri paraszt, amikor meglátja a zsiráfot. De amikor a zsebéből kihúznak valakik (tuggyukkik, az elmúttnyócév mocskosgyurcsányék) 300 forintos vizitdíjat, vagy havi párezres internet adót, akkor bezzeg tele lesz az Erzsébethíd, vagy a népszavazófülke. Nincs tehát nagy illúzióm, hogy ez a százezer fős kisebbség kivonul-e az Uber betiltása miatt az utcára.

Bár… meg lehetne próbálni, hm? Na, most komolyan. Miért nem megyünk ki a Parlament elé mind a 160 ezren, plusz az ezer-valahány-száz Uber sofőr?! Miért nem zárjuk el az utat ezek elől a senkiházi geciládáktól, hogy ne tudjanak bemenni és teleszarni azt a szép, Steindl Imre által tervezett épületet a trágyaszagú törvényeikkel?! Csak kérdem.

BRÉKING!!!

Most hívott vissza Gulyás Marci, akinek nálam sokkal nagyobb rutinja van a tüntetések, kisujjtörések és láncra vert elvonszolások terén, de amikor elmondtam neki, hogy min basztam föl az agyam, akkor azt mondta, hogy nyáron nem lehet forradalmat csinálni, az inkább egy tavaszi vagy őszi téma.

Hát akkor ezt elbuktuk. Mi tényleg nem fogunk az Uber miatt kimenni az utcára. Se most nyáron, se ősszel, se télen. Nekünk nem az útlezárás, meg a kukagyújtogatás az eszközünk, a picsába! Azt hagyjuk inkább a városligeti kopaszoknak. Oké, szóval a többséget se az Uber nem izgatja, sem a Yummber, sem a jópofa startupok, sem pedig az ellopott százmilliárdok.

Viszont ha az a kevés jófej ember is föladja, akik Ubereztek, akik Yummbereztek, akkor még a mainál is egy sokkal mogorvább, prosztóbb, szürkébb és monotonabb világ lesz. És ezen talán pont mi, épp az ilyen Uber és Yummber szerű alternatív rendszereken keresztül tudjuk kifejezni a protestálásunkat a dohos és lábszagú rendszerrel, rendszerekkel szemben.003

Háziasszonyok, háziurak! Kedves, ám csekély számú jófej vendégek, ti éhesek és kíváncsiak! Ti sokkal fontosabbak vagytok nekünk, mint egy bármilyen adótörvény, ami majd csak a stadionokra fordított adóforintok begyűjtésére hoztak létre. Főzzetek csak rendületlenül, hívjátok meg egymást vendégségbe, habarjátok csak a házibulikon a szamizdatot, rántsátok csak be újra a stencilező gépeket, szóval ha már az utakon elvérzett, akkor legalább a lakáskonyháinkban győzzön a forr a dalom – vagy a maceszgombóc leves…

Jó étvágyat!

yummber bubi

 

 

 

Kereszténység – kommunizmus – sharing economy

1 2 3

Na, vajon mi a közös ebben a három… izében? Mielőtt sokan felhorkannak azon, hogy ezeket a fogalmakat összekapcsoltam (persze lehetne még többet is, de most az volt a célom, hogy kicsit borzoljam a kedélyeket), gondoljátok csak végig: bárki bármit érezhet persze, bárkinek bármilyen származása, neveltetése, vallási, politikai meggyőződése lehet, de azt el kell ismerni, hogy mindhárom alapgondolat, idea, mozgalom végül is gyönyörű és haladó. Mármint a csírája. És nem feltétlenül az, ami valójában lett belőle „in real 3D”. (Már amelyik múlt időben…)

Namármost az első kettőt már gallyra vágtak, és most készülnek valakik („tuggyukkik”) tönkretenni a harmadikat is.

Merthogy miről is van itt szó, kérem? – mármint szerintem.

„És kezdetben vala az Úr”… Na jó, kicsit ugorhatunk, mert ez így elég hosszú lesz.

Amikor néhány fura fickó i.sz. szerinti valahányban úgy gondolta, hogy az az akkori establishment túlságosan elpofátlanodott, amikor Rómában már észbontó méreteket öltött a pazarlás és a nyomor, a féktelen kéj-hajhászaton át a gladiátorok oroszlánok által való megevése, a zsidótemplomban való kufárkodásig bezárólag – nos, akkor megszületett a kereszténység MVP-je. (Csak zárójelben: azért azt tegyük hozzá, hogy maga ez a szó is csak ama sajnálatos kivégzést követően lett ennek a mozgalomnak a trade markja, ezt megelőzően ugyanis a vízben való megmerítkezés, a megtisztulás volt a korábbi brand.) Ez az a tipikus eset, amikor az MVP jobb lett, mint maga a megvalósult startup, pedig talán a világ legnagyobb üzletéről beszélek. De hogy is kezdődött? Ez a néhány jószándékú, szakállas hippi semmi mást nem akart, csak igazságot, jóságot, testvériséget és egyenlőséget. Ez abban az időben azért egy elég új sztori volt.

És végül mi történt? Először megjelentek az üzleti angyalok (evangelisták), majd az első körös befektetők (apostolok) és amikor már szabad szemmel is látható lett a traction, utána egy egész komoly kis multinacionális vállalkozást húztak föl rá (egyház) – ráadásul az adózást is okosba, offshore módon oldották meg. Innentől kb. már csak azok profitáltak belőle, akik az oltár egyik oldalán álltak. Ők viszont elég szép osztalékot vihettek haza. Ja, hogy mi lett az eredeti üzenettel? Ugyan, kit érdekel az már, amikor olyan jól sikerült a székház (Vatikán) és a festés a falon (Michelangelo mestertől). És hogy közben néhány embert kerékbe törve megkínoztak, máglyán égettek, a szent kereszt nevében halomra öldöstek? Istenem… ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.

Ugorgyunk azonban egy nagyot, és nézzük a kommunizmust! Szép volt ez a megtisztulós, testvéries vallás is, de van-e annál szebb ötlet, hogy mindenki szükséglete szerint részesül a javakból? Na? Ugye? Persze a kezdetben ezt is csak néhány szőrös pasas nyomatta – vigyázni kell ezekkel a szakállas biboldókkal – de valahogy Németországban, Angliában és Amerikában nem találtak erre a modellre befektetőket (vajh miért? de ez egy másik operett), így végül ez az üzlet  – leider – csak a messzi Oroszországban terjedt el. Na, ott viszont nagyon. A hosszú transz-szibériai expresszen aztán kicsit módosítottak a forráskódon, és mire ipari méreteket öltött a vállalkozás, addigra már egy nagybajszú volt postakocsirabló lett a CEO. Itt az eredeti ötletből már csak annyi maradt meg, hogy a párttagok részesültek szükségleteik szerint a javakból, de inkább azok közül is csak a top management… Osztalék nuku, éhezés és halomra ölés persze itt is garantált, extra bonus volt a Gulag.

Nos, e rövid kis történelmi áttekintést követően máris eljutottam végre a XXI. század legnagyobb találmányához: a sharing economy modelljéhez.

A kezünkben hordott okostelefonok elterjedésével egy új fogalom, a közösségi gazdaság csodás rendszere is megjelent a gaz multikultik által megnyomorított kis életünkben. Bővített mondatban: „Javaimat; azaz a felesleges időmet, szobámat, autómat, ételemet, ruhámat másokkal, időnként némi készpénzért cserébe, szívesen és bizalommal megosztom – többnyire egy alkalmazás segítségével”.

Ez ugyebár egy új mozgalom lenne, ami alapgondolatában kicsit hasonlít a kereszténységhez is, egy kicsit a kommunizmushoz is, ezért aztán egy jelentős tömeg, mondjuk úgy, hogy a nép számára kurva szimpatikus, míg mások (a papok és párttitkárok mai megfelelői) nyilván tűzzel-vassal irtják. A sztori persze egyre több iparágban egyre több példával bővül, és lavinaként borít be minden régi üzleti modellt. De itt és most én nem ezeknek az előnyeiről, hanem a veszélyről szeretnék csak pár szót ejteni.

Kevesen látnak bele ennek a sharing economy rendszernek az árnyékos oldalába – és most nem arra gondolok, hogy szegény sárga taxisok éhen fognak halni, de urambocsá’ még arra sem, hogy milyen adóbevétel kiesése lesz az állambácsinak.

4

Nem, nem ezekről az ostobaságokról szeretnék most szólni, hanem egy sokkal veszélyesebb tünetről, ami teljesen tönkreteheti ezt az egyébként gyönyörű mozgalmat. Mert ugye láttunk már ilyet. A veszélyt szerintem nem kívül (adóhivatal, hőzöngő taxisok, ostoba és túlszabályozott törvények, korrupt politikusok, stb.) hanem bévül kell keresni: merthogy a rendszer épp saját magát készül felfalni…

Ahhoz viszont, hogy átérezzétek a lényeget és ennek az egésznek a tétjét, muszáj egy kis gyorstalpaló tanfolyam keretében beavatni benneteket a rendszer működésébe.

A sharing economy háromszereplős piac:

  1. vannak akik valamilyüket némi pénz bevétel reményében felajánlják másoknak;
  2. vannak akik ezeket a felajánlott dolgokat némi pénz áldozatért cserébe igénybe vennék;
  3. és vannak akik ezt egy online rendszer keretén belül csekély jutalékért koordinálják.

Az első két szereplő egyértelmű, azonban álljunk meg egy szóra a harmadiknál, ugyanis szerintem rajtuk múlik, hogy a XXI. század legzseniálisabb mozgalma elterjed és virágzik, vagy elbukik…

A rendszerek üzemeltetői ugyanis gyakorlatilag a szabad piacot szabályozzák. Na, erre sok harcedzett közgazdász biztosan és jogos gyanakvással kapja föl a fejét: „a piac szabályozza csak magát, nincs szükség felkent papokra és párttitkárokra ahhoz, hogy működjön az élet!” Ez részben így igaz, azonban ezen a speciális területen mégiscsak szükség van egy közlekedési rendőrre.

Hogy miért?

Amikor egy fodrászüzletet vagy cukrászdát nyitsz, illik tudnod, hogy mekkora a bolt, hány kuncsaft fér el, és eldöntöd, hogy reggel 10-től 6-ig leszel-e nyitva, vagy esetleg 8-tól 8-ig. Bárhogy is döntesz, ki tudod számolni, hogy egy nap hány kuncsaftot tudsz kiszolgálni, és ehhez méred majd a költségeidet is: mennyi alapanyag, hány alkalmazott, milyen járulékos költségek mellett mire számíthatsz, mennyi időn belül térül meg a vállalkozásodba fektetett zseton? Na, ehhez képest a sharing economy rendszerben – és nem mellesleg, elég sok egyéb startup modellben is – minél nagyobb felhasználóbázissal rendelkezel, és ezzel arányosan minél több pénzt égetsz el marketingre és fejlesztésre, azaz minél nagyobbra fújod a lufit, annál nagyobb lesz a veszteséged, ergo: annál többet ér a céged értéke. Bezony.

5

De ez csak a probléma egyik fele; a nagyobb kérdés inkább az, hogy mi az ideális kereslet-kínálat arány az adott sharing economy iparágban – legyen az furikázás, lakáskiadás, vagy éppen az ebédünk megosztása, és ezt hogyan lehet megbecsülni, uram bocsá’ gerjeszteni és/vagy befolyásolni, hogy minél több pénzt keressünk?

Az egyes rendszerek üzemeltetői könnyen érezhetik magukat olyan kisisteneknek, akik már nemcsak a közlekedési rendőr szerepét játsszák, hanem kézi vezérléssel manipulálnak minket. Mert itt a lényeg már csak az Uri Gellertől átvett jelszó lett: „Mukodj!” A gond csak ott van, hogy varázslók – és bocs, ha most elrontom a szép álmotokat – sajnos nincsenek. Vannak viszont olyan gátlástalan és féktelen étvágyú befektetők, és cégvezetők, akik csak jobban meg akarják tömni a zsebüket.

Amikor például az UBER nemcsak hagyja, hanem egyenesen bátorítja is a vállalkozókat arra, hogy béreljenek csak autókat és adják oda mezítlábas sofőröknek üzemeltetni; amikor az Airbnb már kurzusokat szervez azoknak az ingatlan-üzemeltetőknek, akik csak azért bérelnek csapatonként akár több tucat lakást, hogy napokra kiadják… nos, akkor ezek a cégek már épp a sharing economy gyönyörű alapgondolatát basszák éppen seggbe. Innentől kezdve tehát mi különbözteti meg ezeket a kezdeményezéseket egy undok, kizsákmányoló multi vállalattól? (Bocs, nem vagyok komcsi, csak idealista és szolidáris.) Ha pedig valóban átlépik ezt a küszöböt, akkor majd ezeket a cégeket, a befektetőket és a menedzsmentet éppúgy lehet majd joggal utálni, mint ahogy utáljuk a pedofil papokat, vagy a nejlonzoknis, bikanyakú párttitkárokat… merthogy tönkrevágták az egészet.

Karinthy írta: „a házasság szövetség olyan bajok elkerülésére, amik egyedül nincsenek.” E találó mondást kicsit elferdítve, úgy is fogalmazhatnék, hogy a közösségi gazdaság olyan problémákat generál, amik nem léteznének nélküle…

Amíg viszont nagyon is léteznek mohó befektetők, kapzsi és korrupt menedzsmentek, és hatalom-ittas döntéshozók járnak közöttünk, jobb ha nyitva tartjuk a szemünk, és a pénztárcánkon van a kezünk!

 

U.I.:

Bááár… végülis a katolikus egyház is egész szépen működik lassan kétezer éve, a kommunizmust is szeretik Észak-Koreában és Kubában, így az igazi kérdés nálam már csak az, hogy ez kinek jó: az üzemeltetőnek, vagy a felhasználóknak?…Ezt pedig ki-ki döntse el maga.

Addig pedig én csendben tűnődgetek…

 

                            Kalmár Péter

a Yummber közösségi ételmegosztó rendszer

                      alapító-tulajdonosa

                  yummber bubi

Perverziók

Maholnap ötven éves leszek, úgyhogy bevallom: régóta kacérkodok valami perverzió kipróbálásával. Eleinte a fojtogatós szexre gondoltam, de nem volt rá lelkes jelentkező, láttam aztán bőrszerkós fétisjátékokat is, de valahogy mégsincs kedvem lakkcsizmát nyalogatni, a kaka-pisi meg ugye büdi – maradt hát Bognár Zsolt dalköltőfejedelem tollából egy jó kis nemzeti-keresztény színházi élmény, gondoltam perverziónak ez se utolsó. (Mielőtt néhány nemzeti és keresztény érzelmű polgártársam megsértődne, hogy egy lapon említem a perverziók közt a kaka-pisi szexet a nemzeti-keresztény Bognár Zsolttal, gondoljon csak Kerényi Imre mangalica-, és zsidófesztivál kombójára – szerintem ahhoz képest én még finom párhuzamot vontam.)

sadomazo

Hát mit is mondjak?… én akartam, csak magamra vethetek. De egyszer látni akartam egy igazi katartikus színházat, olyat amit ez a dalköltőfejedelem Kulkának és Alföldinek is ajánl üdvözülésre. Bár se a Kulka, se az Alföldi Robi előkóstolója nem vagyok – fogadott prókátora meg mégúgyse – azért ha szabadna egy tanács fiúk: ezt ne.

Az előadásról nem szeretnék írni, mert valahol sajnálom a benne résztvevőket, gondolom nekik is fel kell adni a sárga csekkeket, ám a dalköltőfejedelem „művét” befogadó színház „elmentek a fehérvári huszárokat” a miniszterelnökömmel danoló igazgatójával azért szívesen leülnék egy kávéra – de csak ha ő fizeti, én ugyanis kifizettem a jegyem árát, mégha az szakmai is volt – és megkérdezném tőle, hogy Karcsi, ezt most mééér? Persze az egészben az a legszomorúbb, hogy választ sejtem is, mert döbbenten láttam, hogy a színház majdnem tele volt, és a nézők nem álltak föl előadás közben, hogy ezt ne, és nem dobált senki rohadt macskabelet a színpadra, szóval ezek szerint oly sok más szar mellett erre is van igény.

Csakúgy mint a kaka-pisi szexre.