MI MUZSIKUS LELKEK

tv

Édes Istenem! (sóhaj, majd egy levegővel:) Bezzeg amikor még megboldogult Aczél elvtárs volt egyszemélyben Orbán Viktor, Rogán Antal, Habony Árpád, Fekete György, Vidnyánszky Attila, Kerényi Imre, Balogh Zoltán és Hoppál Péter… (levegővétel) na, az egy egész más világ volt. Ezek a mai nemzettestvérek még együtt sem közelítik meg az ő… (hatásszünet)

mit is?… (szemöldök felvon)

hatalmát?…

(legyintés) ugyan kérem…

(feltartott mutatóujjal, mint amikor Major Tamás egy fontos sorhoz ért a versben) a műveltségét, az intelligenciáját, a ravaszságát, a pedagógiai és taktikai érzékét, és persze a nagyságát.

Én már abba a korosztályba tartozom, akik már alig ismerték őt, de egyszer mégis volt szerencsém találkozni vele 1986 szeptemberének egy ködös hajnalában negyed 6-kor a pártszékházban. A szőnyeg szélén állva. Nem jószántamból keveredtem a színe elé, mégis happy end lett a vége. De ez egy másik történet, majd talán legközelebb…

Persze Aczél elvtárs csak a felvezető volt, tulajdonképpen neki – már – nincs köze ahhoz, amit most meg akarok énekelni, inkább csak egyfajta „Most látom milyen óriás ő”… hogy a költő szavaival éljek.

De mielőtt még bárki azt hinné, hogy itt mostan egy kíméletlen ám szellemes ellenzéki szösszenet fennforgás lesz: nem. Se nem ellenzéki, se nem szösszenet. (Viszont hosszú lesz.) És kérem, hogy ne is tessenek félreérteni, mert most tényleg nem arról fogok itt fröcsögni, hogy mikor-ki lép a zorbánviktor helyébe vagy elmúltnyócév, meg grátnit szilárdságú-e, hidegen hagy a gecigate, a tutta-e, kurvára leszarom, hogy az unortodox matolcsy mennyiért vesz magának jógaórákat a mi pénzünkön (inkább a tietekén) vagy a rogántóni a faszával vagy a családjával helikopterezik-e, és még csak nem is egy szánalmasan érdektelen tüntetést akarok szervezni a facebookon a fotelforradalmároknak, csak azon tűnődöm, hogy ez így most mégis akkor, meddig is tart ez a izé még? Ja, és hogy van-e alja a gödörnek? Meg a tűrőképességünknek? És, hogy ez mitől is? Ja, meg tulajdonképpen mikortól is? Meg hogy egyáltalán mér?

Ezekhez az univerzális, bár költői kérdésekhez nem a Népszabadság megszűntetése (az ugyanis, csak egy okozat), hanem az ok (!) azaz egy hétvégi Muzska TV Aranyhang díjátadó gála vezetett, ahová kiccsaládommal mentünk el társulatilag, mert a Budapest TV megszűnése utáni űr kínzó hiányát betöltő űr kínzó vágyának forró… picsába, pedig olyan költői akartam lenni, de nem, és nem, (dalban énekelve) nem adom kölcsön a szívem, és nem adom kölcsön a szám. (by Balázs Pali)

Amikor szombat este Vácott a festői szépségű sportcsarnoknak becézett bordásfalas tornateremben az Arany hangjegy „Az év mulatós női előadója” díját – a közönségszavazás alapján – Nótár Mary helyett Suzy nyerte el, eszembe jutott Winston Churchill: “A legjobb érv az általános választójog ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” Mert mindenki számára nyilvánvaló, hogynemondjam evidens, hogy Nótár Mary egyenesen egy Montserrat Caballé, egy Barbra Streisand a felvarrt hajú (bocs, lehet, hogy nem felvarrt, nem vizsgáltam meg a tarkóját) Suzy kisasszonyhoz képest. Jó, Montserrat Caballé-hoz vagy Barbra Streisand-hoz képest viszont Nótár Mary a Suzy, de minden valahol relatív.

De gondolatim szabad folyása vad sólyomként egy kozmikus utazással hadd röpüljön, mint egy páva a Muzsika TV és az Aranyhangjegy mögé a Váci sportcsarnok mögötti univerzumba.

Hogy a XXI. században Európában sikeresen alászállunk a római gladiátorjátékok szellemi és erkölcsi szintjét idéző népszórakoztatási bugyraiba, abban nagy szerepe volt az ide, a puszták népe tájékára beszűrődő kapitalizmusnak, hogy ne mondjam a liberalizmusnak. Túl rövid volt az idő, és túl nagyok voltak az ugrások a feudalizmus, a fasizmus, a kommunizmus és a liberális demokrácia között.

A probléma forrása gyakorlatilag maga a liberalizmus definíciója, amelyben az egyén szabadságát jelölik meg, mint legfontosabb politikai célt. Vagy ha így jobban tetszik: Szabadság, egyenlőség, testvériség… Hm. Pedig ez nem hangzik rosszul. Csakhogy! A dolog úgy fest, hogy amikor ezek a kétségtelenül nemes ideák megfogalmazódtak, még javában zajlott a felvilágosodás, az egyházak még erősek voltak, az uralkodók pedig arisztokráciával, polgárokkal, aztán munkásokkal és parasztokkal rendelkeztek. (Tekerhetünk gyorsabban is, és átugorhatunk akár egy évszázadot meg egy földrészt is. Amerikában pl. a feketék nem tanulhattak csak úgy a fehérekkel együtt egy egyetemen, egy meleg nem lehetett focista vagy katona, egy nő a férjére volt utalva a jog előtt, stb.). Ezek persze aztán idővel megváltoztak, és a célok a fejlett világban nagyjából meg is valósultak.

Viszont – ahogy azt néhányan talán már a saját bőrünkön is megtapasztaltuk –, az emberek többsége azért mégiscsak… hogy is mondjam?… jó, hát ne cifrázzuk: primitív barom. Oké, de csak a felhorkanók kedvéért: legjobb indulattal is átlagos birka. Ez nem felfogás kérdése, hanem statisztikai adat: Az átlag azért átlagos, mert ő az átlag. Az átlagos IQ 90 körül van még a fejlett világban is, de ez csak a képességeket mutatja. Ha az átlagnak lehetőséget adsz, akkor lehúzza magával a jobbakat. Nem az okos vagy a kevésbé okos, de művelt, tehát a kiváló lesz a mérce, hanem az átlagos. A kiválónak kell kiszolgálnia az átlagosat, különösen, hogy piacgazdaságban a kínálat döntő többségét ők képezik. A művészek jelentős része is azért fordul be, mert nem értik meg: ha pedig a sikerhez le kell menni kutyába ahelyett, hogy rávennénk a fejlődésre az átlagosakat, akkor ez a spirál csúnya véget ér.

De térjünk vissza a néphez (az istenadtához)… Ugye manapság senki sem akar asztalos, hegesztő vagy éppen matróz, esetleg bányász lenni, viszont őrületes túlkínálat lett politikusból (politikusnak ugyebár az megy, akinek a képességei átlag alattiak, viszont az elvárásai átlag felettiek), önjelölt műsorvezetőből, rapperből és sorozat-színészből, miként lakodalmas sztárból (sic!), modellből és DJ-ből tele a padlás. A tehetségkutatókban is a szomszédlány, a szegény sorsú fiú vagy más, átlagos ember élete változik meg, mert a gazdag családból érkező, kifinomult egyénnel nem tudnak azonosulni a többségében szintén átlagos nézők.

Mindent a középszer ural, hiszen a kiválóaknak le kell menni az átlagos szintjére, gügyögnie kell, hogy észrevegyék. Ami bonyolultabb, azt elutasítják. A tömeg valójában olyan, mint a rák, megeszi a saját szervezetét, mert egy ponton túl már önmagára válik veszélyessé.

Ideális esetben a jóért sok rosszon kell átesni. Attól lesz a győzelem édes. Ma a jó az alapelvárás és a rosszat ignorálni kell az életből. Tévedni se illik. A tévedések csak az időt (a drágát) pazarolják. Mindezt azért, hogy minden minél könnyebb és “felhasználó-barátabb” legyen. Értéktelenné is válik minden, mert semmi sem lesz kiváltsággá, hanem szép lassan minden közönségessé lesz. Ennél nagyobb bűn pedig kevés volt még az emberiség történetében.

Jelenünk szabadkőműveseinek – azaz az informatikusoknak – óriási felelőssége van, pontosabban lenne abban, hogy ne csak kiszolgálják a buta tömeget, hanem fel is emeljék őket. Korunk hősei azonban, a fejlesztők és UX dizájnerek pont azt teszik, hogy a végtelenségig lebutítják a felhasználóknak szánt megjelenést, hogy azok olyan könnyen legyenek emészthetőek, mint a bébipapi. Ezzel a „felhasználói élmény” oltárán feláldozzák a differenciált gondolkodásra sarkallást, a gondolkodást, végső soron a szabad választást.

Nem véletlen az „írástudó” szó szemantikai jelentése (tud írni), és az írástudás organikus fejlődése, illetve visszafejlődése sem. Gondoljunk csak bele: míg az őskorban a vadászok és gyűjtögetők a létfenntartást biztosították, a sámánok, varázslók, mint a világ első zsurnalisztái, a barlangok falát pingálták tele ez irányú félelmeikkel és dicsekvéseikkel. Az ókorban a krónikások, mint afféle korabeli hírlapírók már kőbe vésve vagy papiruszra rajzolva örökítették meg az istenek csodáit, a jelenéseket, a meséket, a csodákat, koruk vélt vagy valós történeteit, de szerencsénkre már az ókor nagy filozófusai, költői is lejegyezték magvas gondolataikat a nem mindig hálás utókor számára. Később, a középkorban főleg a papok közül kerültek ki az írástudók, ők és a kódexmásolók körmölték gyertyafénynél vaskos köteteikben a hol megrendelt propagandát, hol pedig titokban lejegyzett tapasztalataikat. Ipari mértékben azonban csak Gutenberg óta terjesztik az írást a költők, regény-, és drámaírók, tudósok és filozófusok; hol korszakos remekműveikben, hol elgondolkodtató tanulmányaikban, hol pedig szórakoztató történeteikben. A XIX századi irodalmi és társasági magazinok, folyóiratok, politikai hetilapok, majd napilapok megjelenésével teret kaptak az írástudók között az agitátorok, a lánglelkű forradalmárok, a sznobok, kékharisnyák, és társasági dámák is, azonban a lapok főszerkesztői még mindig nagy tudású, megbecsült írástudók és köztiszteletnek örvendő kultúremberek voltak. A bulvársajtó a XX. század végének termése, a fotós riportok elterjedése, a magánélet napi szintű közszemlére bocsátása, a paparazzi, azaz a kéretlen és engedély nélkül készült fotó csudálatos műfajának a divatja – ekkora már megjelennek azok az skriblerek, akiket inkább nevezhetünk társasági csevegőknek, mint felelős írástudóknak. Azonban az Internet elterjedése hozta meg az igazi írástudói forradalmat (találóbb talán az ellenforradalom elnevezés) amikor már mindenki, akinek a keze ügyébe került egy klaviatúra, már kommentelőként, fórumozóként, majd bloggerként jeles publicisztikai életművet tudhat magáénak. Kimondhatjuk tehát, hogy az „írástudó” szó jelentése mára már szinte értelmezhetetlen.

Azokat, akik a közönségízlés romlásáról, Sodoma és Gomorra újbóli eljöveteléről sőt, egyenesen világvégéről vizionálnak, szeretném megnyugtatni: volt ez már rosszabb is, de még messze a gödör alja. Talán nincs is olyan. Ahogy fejlődik a technika, úgy fejlődik a borzalom is – de mindig más minőségben.

Kitörölhetetlenül belém égett az emlék, amikor szüleim – bár nem merték kimutatni, talán mert (helyesen) attól féltek, hogy akkor nem fogom őket jófejnek tartani – be-betoppanva a tinédzser szobámba, szent borzalommal vegyes, rémült vigyorral próbáltak jó képet vágni, amikor épp a Deep Purple Sweet Child In Time vagy épp a KISS együttes valamelyik vértől habzó őszinte-kőkemény-színtiszta rock számát hallgattam a kazettás magnón. Bevallom, hogy amikor néhány éve a nagylányom szobájába toppanék, és ő Marylin Mansont üvöltetett a számítógép hangfalán, vagy manapság, amikor a kislányom leveszi néha a fejhallgatóját a kocsiban, és akkor live élvezhetem a már-meg-nem-tudom-mondani-hogy-ki-a-faszt, akkor én már nem tudom úgy a pofámra erőltetni azt az erőltetett empátiát, amit anno a szüleim. Nekem speciel most ez a borzalom. A szüleimnek a Deep Purple. A nagyszüleimnek a Beatles és a Rolling Stones, a dédszüleimnek meg a Bill Haley és a Chuck Berry, az ő szüleinek meg nyilván az volt a botrány, ahogy a négerek ugrabugrálnak össze-vissza a jazz zenére ahelyett, hogy csendesen szednék a gyapotot.

Amikor PSY a Gangnam Style videójára csak a YouTube-on több mint 2 és fél milliárd megtekintést mutatott, (ami biztosan több, mint az összes valaha végighallgatott Bach, Mozart és Beethoven mű) úgy éreztem, hogy befejeződött egy korszak, és elkezdődött valami olyan, amit csak a világvége követhet.

Öregszem én is, persze. Nem értek már sok mindent, de már nem is akarok. Nem értem, hogy miért jó ilyen zenét – zenét?! bocs Mozart, Gershwin, Quincy Jones, stb. – előállítani, nem értem, hogy miért jó ilyen “zenét” azaz zajt hallgatni; de dögöljek meg akkor is, ha értem, hogy miért kell abból üzletet csinálni, hogy ennyi idióta van a világon? Ezen az alapon gladiátor-viadalokat is rendezhetnénk, arra is biztosan sokan lennének kíváncsiak. (Már volt rá példa, ugye.)

Évekkel ezelőtt írtam a West Balkán diszkós tragédia kapcsán az alábbiakat – és ma is vállalom:

Komolyan elgondolkodott már valaki azon, hogy lett mára a No 1. szórakozási forma ez a hullagyalázó műfaj? (Igen, hullagyalázó: ugyanis ezeknek a DJ akrobatáknak a túlnyomó többsége olyan idegen tollakkal ékeskedik, amikhez semmi köze. Hajdan megírt, hajdan feljátszott, hajdan elénekelt zenéket herélnek ki a legtöbben, a szerzők, a kiadók, az előadók beleegyezése nélkül. Rátesznek egy boltban vásárolható groove alapot, és egy otthoni PC és/vagy primitív szintetizátor segítségével összemaszatolják és tönkreteszik az egykori slágereket. És ez még a jobbik eset…

A rosszabbik, amikor hosszú perceken keresztül nyomják az EKG gép kattogó ritmusát, majd egy elektromos porszívó és egy láncfűrész szerelemgyerekéből született gerjedést eresztenek rá a keverőre… De ez az egésznek csupán az „esztétikai” része – már ha szabad ezt a szót használnom egyáltalán ebben a kontextusban…)

A lényeg ugyanis a drog. (lakodalmas-mulatós-tuctuc esetében az alkohol) Tudatmódosítók nélkül ezek a műfajok nem léteznének. A drog és az alkohol táplálja ezt a típusú szórakozást – és az ilyen szórakozás táplálja a drogot. Ráadásul a dolog ennél még bonyolultabb. Amerikában tudósok egy kísérlet-sorozatban kimutatták, hogy az a fiatal, aki a hétvégén egy ilyen tuc-tuc diszkóban betépve hallgatta a zörejeket, és rá néhány napra – amikor már kitisztult a szervezete a drogoktól – a fülhallgatóján ismét meghallgatja a hétvégi buli zörejeit, olyan tudatállapotba kerül, ami kísértetiesen hasonló kémiai folyamatokat idéz elő a szervezetében, mintha drogozna, azaz pusztán ez a zörej is képes benne felidézni az előző hétvége bódult élményét. A kiadók, a drogdílerek és a diszkó tulajdonosok tehát így hármasban tartják függőségben ezeket a fiatalokat.

A költői kérdésemre (mármint, hogy mitől lett ez a műfaj a legnépszerűbb szórakozási forma) a másik válasz szintén a pénzzel kapcsolatos, pontosabban a pénz maga! A pénz megspórolása, és a profit maximalizálása. Gondoljunk csak bele: hogy a túróba’ lehetne másként hétről hétre óriási profitra szert tenni, ha nem gépzenével?

Oké, lehet, hogy öregszem, de teljesen hülye nem vagyok. Nyilván nem elvárható, hogy egy mai fiatal hétvégén a Rajna kincsére, vagy a Négy évszakra bulizzon. Azonban ha belegondol valaki abba, hogy az elmúlt néhány évszázad során hogy alakult a szórakoztatás történelme, akkor jobb ha lehúzzuk magunkat a klozeten! Nyilván még ennél is tudunk mélyebbre süllyedni – lejjebb és lejjebb korlátlan a mélység – de már az se piskóta, hogy eddig eljutottunk.

Ha belegondolunk, hogy mennyibe kerül egy valódi szórakoztató program költsége (alkotók, zeneszerzők, szövegírók, előadók, zenekar, táncosok, urambocsá’ színészek, artisták, énekesek – nem beszélve a látványról, díszletekről, jelmezekről, mindezeknek a tervezőiről) akkor kétségtelen, hogy ennél jóval olcsóbb egy diszkóst hívni, még akkor is, ha ma már szinte nélkülözhetetlen kellék lett a VJ, a ledfal, a füst, a köd, a lézer, és a tudj’isten mi minden, amely egytől-egyig pusztán azt a célt szolgálja, hogy „vakulj paraszt”! Azonban mindezen – látszólag drága és bonyolult – kellékek ellenére is sikerült kifejleszteni a világ legcinikusabb, legolcsóbb és legalpáribb tömegszórakozási formáját.

S végül talán a legszomorúbb ok: a totális kommunikációs analfabétizmus. Tudtommal – javítson ki bárki ha tévednék – azért megy el az ember hétvégén szórakozni, hogy csajokat vagy pasikat szedjen föl, vagy éppenséggel a frissiben felszedett csajával / pasijával eltöltsön néhány élménydús órát az est fénypontja: a baszás előtt. Gondolom ebben egyetértünk. Nomármost – kérdem én – hogy lehet egy olyan helyen csajozni-pasizni, ahol olyan hangosan szól a fűrészgépbe esett vekkeróra, hogy a saját hangomat se hallom; valamint hogy tudok úgy tapadósat táncolni olyan helyen, ahol a tömegben azok a büdös részeg állatok is hozzám tapadnak, akikkel egyáltalában nem akarnék egy ágyban ébredni?!?

Amíg azonban ma a legtöbb fiatal képtelen egy holdfényes parkban, vagy egy füstös kis presszó meghitt sarkában kommunikálni egymással, addig marad a diszkó, ahol se beszélgetni, se fülbe suttogni nem lehet, viszont a jótékony drogdílerek, és a hozzájuk passzoló remek muzsika hatására számos gátlásuktól megszabadulva tudnak kivetkőzni minden emberi mivoltukból. (Persze abban, hogy gyerekeink nem tudnak kommunikálni, nos, abban viszont sajnos mi is jócskán sárosak vagyunk – mielőtt még bárki is azt hinné, hogy ebben ártatlan!)

De térjünk vissza a Muzsika TV jelenséghez. Amíg kicssaládommal egyetemben csak a tévé előtt sírtunk a röhögéstől, nem zavart ennek a trash műfajnak a léte, sőt, nagyritkán, amikor tévé elé kerültünk, előszeretettel szórakoztunk csokistibi, bunyóspityu, házibuliattilával, magyarrózsa, balázspali vagy sihellferry dermesztő és hihetetlen nótáin, de talán még inkább előadásain. Minden tökéletesen kerek, és tökéletesen illeszkedik a forma a tartalomhoz. Egyetlenegy kirívó elem nem zavarja meg a gömbölyű harmóniát. Ugyanolyan fos a dal, mint a szöveg, ugyanolyan alkalmatlan az előadó, mint a tévéműsor közvetítője, ugyanolyan borzalmas a díszlet, mint a fellépők ruhája, ugyanolyan giccses a világítás, mint az inzertek feliratai, ugyanolyan iszonyat a nézők fazonja, mint a helyszín, stb. Egyetlen rés nincs a pajzson. Minden a helyén van.

Múlt hétvégén azonban, amikor hosszú évek elfojtott vágyakozását valósítottuk meg azzal, hogy együtt, családilag mentünk el egy tévéfelvételre, hogy szénné röhögjük magunkat az eredeti helyszínen élőben… az orcámra fagyott a kacaj…

Most, hogy a saját szememmel láttam testközelből az egészet, egyrészt megnyugodtam, másrészt megvilágosodott előttem a csalás. Mint amikor Dorothy benéz a függöny mögé és Óz, a nagy varázsló helyett meglátja a tölcsérbe beszélő bácsit. Talán nem akkora a baj, mint hittem. Ugyanis erre a jeles eseményre, a Muzsika TV Aranyhang díjátadó gálájára legfeljebb csak 300 ember volt kíváncsi egy ma már csekélynek számító, ezer forintos belépőért. Ebből a 300-ból vonjuk ki a rokonokat és a családomat, marad 250. Ebből a 250 emberből az egész estét messziről, kényszeredett mosollyal, mintegy távolról nézte, minden különösebb lelkesedés nélkül kb. 150 ember. Marad 100. Ebből a 100 emberből nekem nagyon úgy tűnt, hogy volt kb. 50 biodíszlet, akik vagy pénzt kaptak azért, hogy itt legyenek, vagy pedig valaki csak megkérte őket. Marad 50…

Ebből az 50 emberből kb. 40 volt, akik egy ciki buliként tekintve erre az egészre, kínjukban táncoltak és ujjongtak, és oké, volt 10 agyhalott, akik a dalok szövegét is kívülről fújták, és abban a szent meggyőződésben ringatták magukat, hogy ők most a Madison Square Gardenben vannak egy Elton John koncerten. Ez azért nem olyan tragikus arány!

Az egész médiagagyi legalja tehát csak egy mesterségesen a föld felszínén tartott ál-buli, az elkövetők és a média végtelen cinizmusa nélkül valószínűleg el is süllyedne a föld alá. „Ez is jó lesz nektek, büdös pronyók és parasztok!” jelszóval mégsem lehet eladni egy terméket, mert még a büdös pronyó és paraszt (amikor kijózanodik) sem akar büdös pronyó és paraszt lenni, ő is többre vágyik, ő is szeretne vajszínű műbőr ülőgarnitúrát a műmárvány padlón, és ő is helikopterezni szeretne (és nem feltétlenül a faszával a Való Villában).

Tehát felejtsük el azt a mantrát, hogy a „közönség lett igénytelen mára”! Ó, nem, dehogy. A közönség, az „ezerfejű szörnyeteg” mindig is igénytelen volt. Csak nem mindig hagyták meg nekik, hogy dagonyázzanak a sárban, a fosban, saját hányásukban – vagy épp a vérükben. Már az ógörögöknél is olyan bunkó volt a nép, hogy azzal ösztökélték őket a színházba járásra, hogy pénzt fizettek nekik. Nem a közönség vett jegyet az előadásra, hanem a nézők kaptak érte pénzt, ha beültek kicsit művelődni. (Ezt lehet, hogy átvehetné mondjuk Dörner, és akkor dőlne az Újszínházba is a nép… bár ott nem Szophoklész és Aiszkülosz műveit játsszák, hanem Pozsgai Zsoltot, ami azért nem pont ugyanaz.) De az ókori római gladiátorviadalok is egyfajta tömegigényt elégítették ki, és ezt nem is bolygatták anno a császárok és helytartók, egyrészt azért, mert az ő aljas ösztönük sem volt kevésbé pallérozott, mint a plebszé, másrészt ezzel a panem et circenses elvét is kitalálták, ráadásul a szolgasorért cserébe legalább vér látványát és szagát kínáltak az aljanépnek. És ez valójában nem is volt rossz üzlet jó darabig. Elég sokáig. Utána mondjuk csúnya és szomorú lett a vége. (hm…)

Nem mentheti föl sem az alkotókat, sem a kultúr-pápákat, hogy mindig az igénytelen közönségre mutogatnak, mert ez nem kortünet, hanem a mindenkori tömeg (az átlag, a birka) természeten ösztöne, ami mindig is a könnyebben emészthető szórakozást részesítette előnyben. Az igazi kérdés, hogy vajon az alkotók és a kultúráért felelős potentátok mikor lettek igénytelenek?

Minden nagy – később akár mainstreammé is váló – művészeti újító nem alulról, békaperspektívából akarja nyalogatni a nagyérdemű seggét, hanem fentről, a parnasszusról (színpadról, filmvászonról, koncertteremből, stúdióból) szép lassan kinyújtották a kezüket a nézőtéren ülő közönség felé, és olyan szellemi kalandra hívták, amely egy távoli és ismeretlen tájra csábította el őket, ahol az alkotók mindvégig segítették a nézőket ennek a megértésében, miközben folyamatosan kápráztatták őket.

A kísérletező, progresszív (a tömegízlés által csak „lilának” titulált) művészeti csemegékre többek között azért jóval kisebb az igény, mert az ilyen jellegű művek alkotói általában nem szépen és lassan nyújtják ki a kezüket a közönség felé, nem mindig segítik a nézőket a megértésben, és nem feltétlenül az a szándékuk, hogy folyamatosan kápráztassák őket. Ezek az alkotóművészek rendszerint jóval kérlelhetetlenebbek, kompromisszumképtelenebbek és eltökéltebbek, mint azok, akik inkább a sokasághoz kívánnak eleve szólni.

Amikor kb. 10 éve elkezdtek megjelenni az HBO-n, majd a NetFlix-en ezek a korábbiaktól minőségében kiugró sorozatok, eleinte nem is értettük, hogy mi történt. Csak később láttuk, amikor ez már mozgalom lett, hogy az igényesebb alkotók és producerek Hollywood irányából elmozdultak a televíziózás felé.

Persze ennek is vastagon anyagi okai vannak. (Nincs fizikai nyersanyag, nincs terjesztési jutalék a moziknak és a forgalmazóknak, a saját csatorna a reklámfelület, kompromisszum mentes kontroll a tartalom és a formátum felett, stb.) A nagyobb anyagi haszon lehetősége tehát nem elsorvasztotta, hanem odavonzotta a legjobb kreatív energiákat.

Las Vegasban a Cirque du Soleil azért mutathatta be a világ legdrágább showját, a KÁ-t, mert volt egy eltökélt őrült, aki meg akarta csinálni, és akadt hozzá egy nagyravágyó vállalkozó, aki nem a gagyiból akart meggazdagodni, hanem azt akarta, hogy a nevéhez fűződjön a világ legdrágább showjának a dicsősége.

Igen, ezek a példák persze kivételek, de mindig az egyénen, a kivételen van a lényeg, csak az a fontos. A kivételek teremtik meg az átlag számára a reményt, a kiugrási esélyt. Átlagos tömeg még sose csinált semmit, csak punnyadva fingott a bőrgarnitúrán a tévé előtt.

Nem tudom megfigyeltétek-e, hogy régen egy álló kamera képe előtt micsoda bombasztikus, lenyűgöző és mozgalmas produkciókat láttunk, és ma pedig a villózó led effektusokkal tarkított fények, a legrafináltabb kameramozgások és sűrű vágások képe fed el egy vérunalmas talkshowt, ahol két érdektelen nímand beszélget, de a háttérben őrjöngő statiszta tömeg tapsol. Régen szenzációs tehetségek produkciója után Antal Imre (gyors fejszámolással összeadva a zsűri eredményét) keresetlenül bejelentette, hogy Rozincsák Géza bizony kiesett, ma pedig valami iszonyúan kínos és borzalmas kínlódás, amikor hatszáz reklámbrékkel megszakítva, szívdobogást imitáló hangeffektusokkal, a színpadon álló szerencsétlen bábukat, mint ökröket kiállítva a lóvásáron, hatalmas felhajtással rikácsolja a majomnak öltöztetett celeb, hogy ki mehet tovább a következő heti kínzókamrába. Agyrém.

Persze még hosszasan és kéjes gyönyörrel sorolhatnám, hogy a nép (az istenadta), a plebsz, a tömeg, az átlag, az ezerfejű szörnyeteg, a baromarcok és birkaképűek gyülekezete milyen ízléstelen, alpári, alantas, igénytelen, hogy csak fingik, böfög, az orrát túrja (utána meg is eszi a tartalmát), a tökét és a seggét vakarja – de minek soroljam? Nem ők a hibásak, nem ők a bűnösök. Ők csak ízléstelenek, alpáriak, alantasak, igénytelenek… De akik nem nyúlnak le értük, akik hagyják, hogy ott fetrengjenek a moslékban, akik cinikusan kiröhögik őket azzal, hogy „jó lesz ez nekik, sőt, dobd meg őket egy kupica pájinkával is” – na ők aztán tényleg aljasok, bűnösök és csak olyan büntetést tudnék rájuk kiszabni, hogy éjjel-nappal Budapestet nézzenek, hogy jó ebédhez szóljon nekik Bunyós Pityu, és soha ne menjenek mással házibuliba csak Attilával. Hogy kiknek? Ugorjatok az írásom elejére a névsorért!

Bár a legjobban attól tartok, hogy nekik ez még tetszene is.

orban_szoty_mti_001

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s