End Down

Yummber. Élt 20 hónapot. Rest in peace.

rest

Azt mondják, hogy egy átlagos magyar startup túlélési esélyei rosszabbak, mint a tüdőrákosoké. Ott az arány 10% – itt kevesebb, mint 5%. Jelentem, nem rontottuk az átlagot.

A have a dream. Na jó, inkább had… Most meg bilibe ért a kezem.

De voltaképpen, hogy is kezdődött ez az egész?

Mivel az ötlettel, a szerepkörömmel, funkciómmal, befolyásommal (mivel?!) kapcsolatban sok a mendemonda, a félelem, a túlmisztifikálás és a tévhit, engedjétek meg, hogy talán, mint a legilletékesebb, erről az alábbi kis szösszenetben nyilatkozzak.

Az iromány persze alanyi, és szubjektív, de hiszen épp ezért írtam én. Belőlem csak egy van, mások többen vannak… szóval majd más mást ír – ha akar.

Ez a történet nem most, hanem jóval korábban, valamikor még a ’90-es években kezdődött, amikor mindenki még az internetre és a mobiltelefonokra csodálkozott rá, de engem valahogy az emelt díjas SMS jobban érdekelt. Meg a majom. Persze nem a bugyuta kis csengőhangok, a kiskutyás képek vagy a szex SMS – merthogy ilyen is volt ám! Oké, lehet, hogy félreérthető voltam: a szex még oké, csak annak az SMS része nem hozott lázba… ám a különféle interaktív (akkor még nem ismertem ezt a szót) lehetőségek annál inkább! És főleg az, hogy ez kézben van! Mindig nálam.

Az akkori SMS korlátai azért persze jelentősen gátat szabtak a fantáziámnak, másrészt meg ugye baromi drágák voltak. Akkoriban a Westel (ha valaki még emlékszik a Telekom leánykori nevére) vagy a Pannon GSM (a mai Telenor ugyebár) még pofátlanul nagy árat kértek az SMS-ekért. Mára ebből már csak a pofátlanság maradt, az SMS mondjuk kicsit olcsóbb lett…

Na jó, de hogy jön ez a Yummberhez?… Pillanat.

Akkoriban durrant ki az úgynevezett dotkom lufi is, amiről én már csak akkor értesültem, amikor kidurrant. Hogy mi is volt ez pontosan a kidurranás előtt, arról viszont még ma is csak sejtéseim vannak, mindenesetre azt tudom, hogy a Villám Géza egy vagyont keresett azzal, hogy az övé volt a sex.com domain, és eladta. Állítólag. Nem is tudom, hogy ezt miért nem kérdeztem meg tőle még sosem. Most majd meg fogom.

Szóval miután lemaradtam a zsíros dotkom üzletekről, mert miközben én hol Nyíregyházán, hol az Operaházban rendeztem, vagy hol a Moulin Rouge újraélesztését nyomtam, hol Amerikában írtam musicalt, hol pedig az Andrássy úton nyitottam színházi ajándékboltot – hogy a szám szerint három gyerekem születését és felcseperedését ne is említsem, na jó, így már említem – a világban szép lassan kezdetét vette a web2, azaz a közösségi médialáz. Ez talán még jobban izgatott, mint az SMS, bár akkor azt gondoltam, hogy azt a fajta izgalmat már nem is lehet fokozni. Lehetett.

Utazni mindig is szerettem, és egy kies napon megálmodtam a TripAdvisort… Azt gondoltam, hogy elég a sok hülye, turista-parasztvakító reklámból, legyen egy site, ahol nem a szolgáltatók reklámozzák magukat, hanem egy beállítható profil alapján ajánl majd nekem valamit a rendszer. Tehát, mondjuk én egy lichtensteini kutyabuzi többdiplomás építész vagyok, aki szeretem Brahmsot, és a klasszika filológiát, akkor azt dobja ki nekem a gép, hogy Pesten nekem az Astoriában kell laknom és a Rosenstein vendéglő ropogós kacsacombját fogom a legjobban élvezni, de ne nézzem meg a Csárdáskirálynőt az Operettben, mert a kiskeró átírta a jajcica dalszövegét. Vagy valami ilyesmi… Mondjuk a Tripadvisor az nem pont ilyen, de amúgy jobb lenne, ha pont ilyen lenne, mert akkor legalább be tudnám perelni őket, hogy lenyúlták az ötletemet. De így nehéz.

Viszont ez a kis újabb internetes ráhangolódás épp jó volt arra, hogy amikor még nálunk csak iwiw volt, és a Google épp elkezdte próbálhatni az iGoogle kezdőlapját, egy régi kedves barátommal, kitaláljunk egy különleges és kényelmes, kizárólag ikonográfiákat tartalmazó kezdőlapot: ez lett a simpaticon. A lényeg az volt, hogy ez egyfajta micsurinja legyen egy startlapnak (nem startup) és egy iwiw-szerű közösségi oldalnak egy óriási különbséggel: itt nincsenek ismerőseid, viszont vannak szimpatikus ismeretlenjeid. (Akkor is már azon bosszankodtam – csak akkor még az iwiwen, most ugyanúgy, csak a Facebookon – hogy micsoda hülyeség ez a sok ismerős! Ismerősöm ugyanúgy az apám-anyám is, mint a sarki fűszeres, mint a professzorom, a volt csajaim, a gyerekeim infantilis osztálytársai, a régi barátom, a politikus, akivel egyszer már majdnem üzleteltem, a párom, a beosztottam és a kedves és legnagyobb becsben tartott ellenségeim.) Az én oldalamon a tartalomfogyasztásom alapján csapódtak mellém azok a szimpatikusok, akinek a kezdőoldalán ugyanúgy, mint nekem, fönt van a kedvencek között a kuruc.info és az analfisting, valamint a Deutsch Tamás twittere és a Komédiás Kávéház napi menüje. Nos, ez a projekt megvalósult végül, de úgy összerúgtam a port a befektetőkkel, hogy ők előbb engem raktak ki a cégből, majd kisvártatva saját magukat tették gallyra. (Ha-ha. Így jár, akivel én összeveszek. Szoktam)

Nyugalom, már közel a Yummber…

Az elkövetkező években már majdnem beletörődtem abba, hogy nem rólam fognak elnevezni sugárutat a Silicon Valley-ben, amikor egyszercsak olvastam egy cikket az Uberről… Deutschland, Deutschland Über alles… Ja nem, nem pont erről, de először tényleg azt hittem, hogy ez valami német kínzóeszköz.

Az Ubert kipróbálni és megszeretni egy pillanat műve volt. Gyakorlatilag egy héten belül már összeállt a fejemben valami, aminek köze volt a sharing economy-hoz, és a lokáció alapú, nyomon követhető szolgáltatáshoz is. Ja. És a kajához. Ezt majdnem elfelejtettem. (Sajtónyilatkozatokban azt szoktam hazudni, hogy az Uber és az Airbnb volt hatással rám, de az igazság az, hogy az Airbnb-t még csak hírből se hallottam; ezt csak pár héttel később, Regina mutatta meg nekem. De ne szaladjunk előre.)

Szóval hogy is kezdődött ez az egész?

A Yummber ötlete, szisztémája, működési elve, üzleti modellje ugyanúgy az én fejemből pattant ki, mint kezdő képernyőn a neonzöld alapon piros (vagy épp a lila alapon fehér) betűs kombók.

Épp egy Uber fuvar közben nézegettem az alkalmazást a kezemben valamikor 2014 december elején, éhes is voltam, és arra gondoltam, hogy milyen jópofa lenne, ha a nem hivatásos sofőrök cikázó autóihoz hasonlóan ugyanígy látnám a telefonomon, hogy a magánlakásokban kik-hol és mikor-mit főznek?…

És akkor beugrott, hogy csinálok egy olyan vállalkozást, ami ugyanígy, mint az Ubernél, a sharing economy elvén működik, ugyanígy, mint az Ubernél, lokáció alapon nyomonkövethető, ugyanígy, mint az Ubernél, egy okostelefonnal és bankkártyás fizetéssel teszi kényelmessé a fizetést, és ugyanígy, mint az Ubernél, a végén milliárdos leszek – persze dollárban. A tervemet majdnem maradéktalanul meg is valósítottam, jó a vége még nem sikerült (most már ugye nem is fog) de nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. A szándék. Az erőfeszítés, hogy egy jobb, szebb hely legyen a világból. „Make the world a better place”.

És végülis, miért is ne? Gondoljátok csak el: a sok gagyi hulladék gyorskaja, vagy épp a méregdrága fúziós lófaszok helyett trendi módon és kényelmesen újra felfedezheted a nagyi főztjének ízeit, megismerkedhetsz jófej, nyitott emberekkel, rátalálhatsz különleges ízekre, új barátokra, régi emlékekre, mindezt egyszerűen, gyorsan, könnyedén, mintha csak a géphangon szóló „kérjük szíves türelmét, minden diszpécser foglalt” taxirendelés helyett kinyitod a telefonodon az alkalmazást, nyomsz egy gombot, és már úton is van feléd egy taxisofőrnél jóval kedvesebb ember. Igen, ahogy már sokszor említettem, nekem az Uber volt a múzsám.

Most már csak az volt kérdés, hogy van-e ilyen, vagy ehhez hasonló már a nagyvilágban bárhol, és ha nincs, akkor vajon ez rajtam kívül kinek tetszene? Nem akartam régi barátaimon, csekély számú, de kitartó híveimen tesztelni az ötletet – nehogy becsapjon holmi talmi lelkesedés – inkább egy karcosabb, szigorúbb teszt alanyon akartam kipróbálni, hogy vajon az ellenség szeme hogy látja ezt a lázálmomat?

Aki keres, talál alapon, rövid töprengés után eszembe is jutott az kísérleti nyúl, akit alig pár hete ismertem meg, mint egy barátom barátjának a párját, (egy-két Szimpla piacozás után vacsorázni voltak nálunk) és rögtön láttam, hogy egyrészt nem az a mézes-mázos udvarias típus, másrészt viszont ért a gasztronómiához is, és a kreatív marketinghez is. Az áldozat neve Boros Regina volt, akinek annyira megtetszett az alapötlet, hogy hálából üzlettársammá fogadtam.

Regina hiába fiatalabb nálam bő tíz évvel, hozzám képest már akkor is egy veterán startupper, hardcore marketing growth hacker, Facebook, Instagram nyűvő és gastro-blogger volt, és csupa olyan kifejezést ismert, aminek ugyan semmi értelme nincs, de biztos marha jól lehet vele csajozni – ráadásul az ex-pénzügyminiszter, a startup inkubátorok koronázatlan királyának, Oszkó Péternek a munkatársa, marketing kommunikációs vezetője. Nahát!  Akkor meg sem állunk Silicon Valley-ig, a végtelenbe és tovább. Igen ám, de kellett valaki, aki ezt az egész… miafaszt… meg is csinálja, mert ugye egyikünk sem tudja leprogramozni ezt a cuccot…

Nos, ekkor vette kezdetét a Hét mesterlövész verbuválására (na jó, legyünk szerényebbek, inkább a Timur és csapatára), emlékeztető hajszám, mert innentől kezdve folyamatosan csak vadásztam azokat az embereket, akikről vagy én hittem azt, hogy a sikerem zálogai lesznek; vagy ők hitették el velem, hogy náluk jobb mesterlövész sehol nincs széles e világon.

(Spoiler alert: egyik se lett igaz…)

Oké, szóval először is kell majd egy informatikus, egy üzletemberféle, cégvezető pénzügyi guru, gasztro-marketingesnek ugye ott lesz Regina, és erősen reméltem, hogy majdcsak közben kiderül, hogy én mi a túrót is fogok csinálni – azon kívül persze, hogy én leszek a fizetővendég.

Amikor nagyjából összeállt a fejemben a koncepció, rögtön egy régi ismerősömet –  akinek felesége épp akkortájt dolgozott mellettem asszisztensként – Vezse Árpit kértem föl vezető fejlesztőnek, mert egyrészt korábban dolgoztam már vele, másrészt tudtam (tőle) hogy épp akkortájt dobott a piacra egy általa fejlesztett applikációt.

Nos, aki elképzel egy fejlesztőt, aki főállásban egy szupertitkos szervezet számára tervez épp Business Intelligence rendszereket, kitalálója és üzemeltetője egy temetkezési, kegyeleti oldalnak, gondolom egy göthös, sovány, szemüveges, kesehajú, a cigarettától sárga ujjú, introvertált, fekete, pizzaszósz-foltos pulóverben, többnyire sötét szobák mélyén ülő droidot képzel el. Na. Hát Árpi nem ilyen. Külsőre inkább egy latin rocker, belsőre viszont egy szenzitív primadonna, erős kisebbrendűségi komplexussal és üldözési mániával. Mindehhez 190 cm, borostás, és mindig fél kiló vazelin van a hajára kenve. Árpinak nagyon tetszett az ötlet, bár rögtön hozzátette, hogy ő 9-től 5-ig teljesen elfoglalt, utána meg a családé az ideje, de éjjel 11 és hajnali 2 között készséggel áll rendelkezésre. Ez nekem teljesen megfelelt, mert én is vevő vagyok a kihívásokra, ráadásul nagyjából beárazta az elején a fejlesztés költségeit, ami igaz, hogy csak a tizede volt a piaci árnak, viszont kb. 3x annyi, mint amit erre szántam. Kezet ráztunk. Akkor persze még nem tudtam, hogy ha egy informatikus fejlesztővel megállapodsz, akkor az gyakorlatilag ugyanolyan, mintha betennéd a fejedet egy guillotine alá. Jó, mondjuk a guillotine gyorsabb és talán nem annyira fáj. Inkább egy satuhoz hasonlít ez a deal, amibe te magad teszed be a heréidet, és mosolyogva adod át a satu tekerőjét a fejlesztőnek, de csak miután bekötötted a szemedet egy fekete kendővel, és kitetted a pénztárcádat az asztalra. És nincs Cataflam, hiába kezdesz később üvölteni.

Átlag földi halandónak informatikussal együtt dolgozni kábé olyan, mintha egy begombázott skizofrén autistára bíznád a gyerekedet. Néha (néha?! folyamatosan!) úgy érzed, hogy egy értelmi fogyatékos, retardált agysérülttel kell szót értened, akinek külön le kell írnod – elmondani nem elég, mindig le kell írni, lehetőleg valami extrabuzi felületen, mert egy virtigli informatikus elveszik az emailek tengerében (naná! elárasztják az email fiókját a pornóoldalak reklámjai!) –, hogy mondjuk a piros az nemcsak egy ötbetűs, két szótagból álló magyar szó, amely azt a színt jelöli, amilyen színe van a véremnek, (ha felvágom miattad az ereimet), hanem azt is egyértelműen közölnöd kell, hogy a piros nem a Piroska női névnek a rövidített becézett formája, hiszen ez félreérhető lenne akkor amikor épp arról van szó, hogy a képernyőn milyen színre színezzük ki a pöttyöt, mert ha nem így teszel, akkor a végén előfordulhat (és elő is fordul!), hogy amikor piros helyett zöldet kaptál, akkor azt kapod a pofádba, hogy „honnan tudjam, hogy te nem a Piroska és a farkasra gondoltál?!” És ha ilyenkor nem kapsz infarktust, és az első döbbeneted után megkérdezed, hogy „na jó, oké, azt hitted, hogy nem a színekről, hanem a Piroska és a farkasról csevegtünk mostanáig, de akkor meg MI A PÉK FASZÁTÓL LETT ZÖLD?!” – akkor a fejlesztő csak megvonja a vállát, és azt mondja: „nem is tudom, talán mert a vadász zubbonya is zöld”…

De lépjük tovább, mert még csak most jön a java.

kell

Merthogy kéne valaki, aki nálam jobban ért a pénzhez. Jó, nem a költéshez, arról vörösdiplomám van, inkább ahhoz, hogy keressünk is… majd… valamit… (sokat)

Bánó Pétert még CIB bankos középvezetőként ismertem meg, amikor a Moulin Rouge újjáélesztéséhez kértem pénzt, és épp azért vontam be a vállalkozásba, mert úgy éreztem, hogy túl jó ötleten rugózunk ahhoz, hogy azt én a szokásos forró fejemmel elbasszam (ahogy szoktam) és úgy gondoltam, hogy az ő higgadtsága, diplomáciai érzéke, no meg fiskális szemlélete jól jöhet. Erre a posztra ugyan volt alternatívám Kassai Ákos személyében is, de vele az elmúlt években túl sok megvalósulatlan vállalkozást indítottam el ahhoz, hogy ezúttal azt gondoljam, hogy most más menedzserrel szeretnék összebútorozni.

Miután azonban Ákos látta, hogy baromira dolgozom valamin, amibe – évek óta először – nem avattam be rögtön, elkezdett faggatni, és amikor már állt a drótváz, és látszott, hogy talán az ötlet nem fog elvetélni, hanem valahogy megszületik (ahogy az később kiderült: végül kicsit koraszülött lett) akkor úgy gondoltam, hogy nem árt ha egy szűz, de kíméletlen üzletembernek is elmondom, hogy min dolgozom. Kassai ugyan üzleti megbeszéléseken remekül tud taktikázni, de ezúttal nem tudott uralkodni magán: szinte könyörgött, hogy hadd szálljon be ebbe az üzletbe, és megígérte, hogy ebből gazdaggá tesz. Mivel híres már voltam, de gazdag még nem, ezért úgy gondoltam, hogy ezért az ígéretért mindenképp beveszem!

Miközben már elindult az úgynevezett fejlesztés, Reginával, majd később egy régi vérprofi reklámpszichológus marketinges barátommal, Becker Gyurival együtt (aki nem mellesleg a Yummber névadója is volt) arra az eredményre jutottunk – főleg Regina erős késztetésére – hogy ez ne egy kedves, lágy, behízelgő arculatú szolgáltatás legyen, hanem célozzuk meg a karcos, alternatív, punk, hipszter… azaz a trendsetter közönséget, amely kétségtelenül jóval szűkebb, mint a mainstream, viszont annál nagyobb potenciál van bennük.

Volt itt egy kis Intermezzo is, mert épp amikor gőzerővel gyártottuk a marketing terveket, az alkalmazási felületek stratégiai kialakítását, Regina úgy megsértődött azon, hogy az általa ígért határidőre nem adta le, amit megbeszéltünk, hogy öri-hari alapon végleg elváltak útjaink, legalábbis egy másfél hónapra, amikor is egy kedves kis Nagymező utcai kifőzdében összefutottunk, ahol odajött hozzám (de csak azért, mert olyan kicsi volt a hely, hogy nem lehetett nem észrevenni… ha a Gundelbe mentem volna, akkor a mai napig tartana még az öri-hari) és azt mondta, hogy átgondolta az egészet, és üljünk le még egyszer, beszéljük át a miként-hogyanokat, mert ő kicsit máshogy működik (aha, igen, ezt azóta is tanúsítom… szóval: elmebeteg) de ha ezt én tudomásul veszem, akkor nagyon szívesen visszajönne. Így lett.

Megbeszéltünk mindent, de nem sok változott, mert az új para az lett, hogy a gaz munkaadója meg ne tudja, hogy ő mit csinál, ezért amikor fölhívtam telefonon, akkor vagy nem vette föl, vagy sokadszorra fölvette ugyan, és akkor suttogva elmondta, hogy most kint áll a folyosón és csak fél percet tud beszélni…

Aztán eljött a coming out ideje, és Regina bevallotta Oszkó Péternek (merthogy ő volt a félelmetes munkaadó), hogy min dolgozik velem, mire Oszkó nem mérges, hanem lelkes és drukkerünk lett, s bár sok köze nem lett végül a megvalósult befektetéshez – azon kívül, hogy Boros kisasszony kapacitását homokozólapáttal együtt nyártól december elejéig átengedte az én homokozómba – mai napig kint lóg az irodájában a Yummber logója.

Ezt követően felgyorsultak a dolgok. Még ugyan nem voltunk készen sem a rendszerrel, sem az alkalmazással, de már kerestük a befektetőket az első 10 millió dollárra, és bevallom őszintén, hogy kurvára meg voltam sértődve, amikor többen is jelezték, hogy az elején maximum csak 100-150 ezret fogunk kapni.

Ahogy azonban terjedt a hírünk a városban, (erről főleg Regina gondoskodott) a sok érdeklődő, jóakaró, üzletember, sajtómunkás, és tanácsadó mellett persze megjelentek a hiénák is. Nem akarok reklámot csinálni annak az úrnak, aki – több más kezdő vállalkozó mellett – nálunk is feltűnt, elég az hozzá, hogy nem ő szerezte az Isten véled édes Piroskám zenéjét. Maga a konkrét személy amúgy nem is annyira bántó (egy alapvetően szórakoztató gourmet az illető), inkább a szerepkör, a becserkészés módja, a bizalomba férkőzés technikája az, ami tünetértékű.

Ez az úr egyébiránt a megtestesítője azoknak a „mentoroknak”, fogadott vagy fogadatlan prókátoroknak, akik manapság a startupok környékén lesik, hogy hátha az új Facebook vagy Uber lesz az a csapat, akiknek a közelébe férkőztek, és hátha egyszer majd az ő fényükben tudnak majd kicsit fürdőzni. Nos, ezeknek a startupok körül ácsingózó hiénáknak a különös ismertetőjelei a következők:

  1. Soha nem mond konkrét tanácsot, csak ködösen sejteti, hogy ő bizony már látott karón varjút.
  1. Semmilyen tudása vagy tapasztalata nincs – azon kívül, hogy megtanult néhány hárombetűs rövidítést.
  1. Saját siker-sztorit véletlenül sem tud felmutatni, de állítólag (ő állítja) már találkozott olyannal, aki igen.
  1. Hasznavehetetlen tanácsukért csak pici részt kérnek a vállalkozásból, viszont annál inkább egy havi fixet.
  1. Amikor rájön a hiszékeny áldozat, hogy becsapták, és elzárja a havi fixet; megsértődnek és eltűnnek.

Az összes inkubációs, mentoros tanácsokról nekem valahogy mindig Molnár Ferenc: Egy, kettő, három című zseniális darabjának a vége jut eszembe, ahol a kommunista taxisofőrből kikupált Fusz Antalt végül beülteti Norrison az elnöki székbe, és amikor megcsörren a telefon, hogy adjanak-e vagy vegyenek-e General Motors részvényt, akkor a magabiztossá pöffedt Fusz Antal csak annyit mond a kagylóba: „Vegyenek… de ne sokat…”

Angyalról angyalra szálltunk, hol Bánó Péter, hol Kassai Ákos ráncigált különféle józan milliomoshoz (részegnek jobban örültem volna), majd végül úgy döntöttem, hogy a több invesztor-jelölt közül a Conor Seed Capital lesz az a befutó, akiktől elfogadjuk a pénzt. (Akkor ennek ők biztos örültek, de tartok tőle, hogy mára ez az öröm elszállt.)

De megint kicsit előreszaladtam, hiszen előbb még az a rész jön, hogy harsogó dobpergéssel hogyan tettünk ki a tűző napra egy jobb sorsra érdemes koraszülöttet, akit a sok, eleinte kedves látogató elől egy olyan szöges drótkerítéssel zártunk el, amibe áramot vezettünk.

Amikor már sínen volt a fejlesztés (mint József Attila), elkezdtünk a szokásos paradoxonokon töprengeni. Mi legyen előbb?  A tyúk vagy a tojás? A kérdés persze – mivel paradoxon – eldönthetetlen, és csak utólag igazolhatja a siker vagy épp a kudarc, hogy melyik volt a célravezetőbb? A tyúk-tojás analógia a termék és a nyilvánosság viszonyára értendő, azaz előbb egy vírusszerűen terjedő szóbeszéddel, sajtó hekkeléssel fokozzuk fel a várakozást, hogy amire megjelenünk, már százezrek tudjanak róla, vagy előbb csendben kezdjük el tesztelni, hátha majd berobban valahogy a köztudatba?

Más szóval: hogyan terjesszünk el egy olyan szolgáltatást, ami még nem létezik? A tankönyv szerint előbb kis csoportokkal illik kipróbálni, hogy egyáltalán működik-e? Igen, a recept így szól, de ki szeret receptkönyvből főzni?! Végül úgy döntöttünk, hogy unorthodoxok leszünk (mint matolcsigyuri), ráülünk az épp tomboló Uber-láz hullámaira, és megpróbálunk előbb ismertséget generálni.

Na jó, de ehhez előbb kellenek a városban olyan helyek ahol főznek, és be is engedik majd a kedves vendégeket, hogy egyék meg. Ezt meg hogy? Ennyi nagymama ismerősünk még nekünk se volt…

Nem tudtam kibújni a bőrömből, tehát rendező-forgatókönyvíróként, egykori reklámos kreatívként voltam csak képes beleélni magam a történetmesélés dramaturgiájába: hogyan ne lőjük le előre a slusszpoént, de mégis elmagyarázva, hogy miről is fog szólni ez az egész?

Egyszerre kellett ugyanis szolgáltató-bázist építeni (az otthonukban főző kis-, és nagymamákkal) miközben fel kell korbácsolni az érdeklődést a leendő éhes vendégeknél is, hogy mostantól vadidegen házhoz is mehettek finomat enni. Akárhogy is forgattuk ezt a kirakhatatlan Rubik kockához hasonlatos problémát, mindig abba botlottunk, hogy a megoldó kulcs a BIZALOM. És ha valamit, akkor ezt a legnehezebb megszerezni, pláne felépíteni.

A bizalom építésére a legjobb módszer, ha olyat hazudsz, ami hihető. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” – mondja Arany, és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele?! Regina óvatos duhajként még mindig nem állt bele arccal és névvel a sztoriba, és én meg úgy éreztem, hogy a saját pofámmal nem leszek elég hiteles startup és gasztroguru, ezért megszültem Kardos Csillát, egy kedves, spanyolhonban gasztronómiát tanult vonzó kis fiatal, de már tapasztalt hölgyet, és (magammal kezdve) elkezdtem bejelölni ismerősként néhány véleményvezért, sajtómunkást, üzletembert, művészt, marketingest és séfet, majd létrehoztam általa a Titkos konyhák közössége oldalt, ahol azt sejtettem, hogy hamarosan valami titkos nagy összeesküvést fogunk leleplezni.

Akkortájt épp a vasárnapi boltzár körül csaptak össze a kedélyek és erre marha jól rímelt egy olyan konteó elterjesztése, hogy hamarosan a kormány a gyorséttermeket is bezárhatja, és erre válaszul jövünk mi: sebaj, ekkorra már a titkos otthoni kifőzdékben tud enni a magyar! A dolog nagyjából itt el is akadt, nem lett ebből a dologból forradalom, viszont Kardos Csillával kikezdett néhány öreg és egy-egy gazdag kujon, úgyhogy sokat gondolkodtam akkortájt azon is, hogy hagyom a picsába az egész Yummbert, átoperáltatom magam nővé, és boldog házasságra lépek egy milliárdossal. (A végeredményt tekintve lehet, hogy jobban járt volna mindenki.)

Kardos Csilla és a Titkos Konyhák Közössége a házasságszédelgés helyett viszont elkezdte pötyögtetni a napról napra gyarapodó lájkolók és ismerősök között, hogy hamarosan fény derül a titokra, és lehet jelentkezni olyan munkára, ahol otthoni főzéssel lehet majd pénzt keresni. A Facebookos hirdetések mellett álláshirdetéseket is feladtam, lényegében ugyanezzel az üzenettel: FŐZZ OTTHON, KERESS VELE PÉNZT! Persze az álláskeresők ekkor azt még nem tudták, hogy ez nem egy bérfőzős fix állás, hanem egy induló közösségi mozgalom lesz, de mindenesetre így viszonylag könnyen, gyorsan és szinte ingyen meg tudtunk szerezni több száz olyan érdeklődő elérhetőségét, akikről szinte csak annyit tudtunk, hogy szeretnének főzéssel pénzt keresni – és ez nekünk épp elég volt.

titk

Amikor már elegendő számú címünk lett, következett a coming out, majd a casting, azaz először felfedtük, hogy miről is lenne szó valójában, és utána arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon kellően nyitottak, és vállalkozó szelleműek-e a főzésre jelentkezők? (Közben persze Kardos Csilla szorgalmasan válaszolt a gyarapodó számú udvarlóinak, akiket ígérem, nem fogok nyilvánosságra hozni, hacsak ők nem akarnak velem hencegni.)

Kialakult végül az a kb. 100 fős kezdő csapat, akikről úgy tűnt, hogy heti néhány alkalommal szívesen fognak főzni, és feltenni az ajánlatukat a rendszerünkbe – ami persze még nem létezett, mert a fejlesztés sem ortodox módon történt, hanem miközben még a munkások a pincében alapoztak, én már a kéményen akartam a szélkakast fényesíteni. Ettől viszont egy kicsit idegesek lettek a fejlesztők, és minden lassabban ment. Én meg nagyon. Mármint attól, hogy miért nem akarja senki a szélkakasomat fényesíteni. (Állítólag türelmetlen voltam kicsit. Á, dehogy.)

A nagy sietség egyik legfőbb oka az volt, hogy attól féltem, valaki előbb csinálja meg az ötletet, nagyobb csapattal, több pénzzel, és baromira nem szerettem volna (ismét) lemaradni a világhírről és a dollár milliárdokról. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a sikerhez elsősorban egy hihetetlenül elszánt és ütőképes csapat kell, nemcsak egy ex-operarendező, akinek lehet, hogy van egy jó ötlete. (Ezt amúgy ma sem akarom elhinni, hogy kevés volt.)

A rohanás másik oka pedig egyszerűen a leégéstől való félelem volt, nem szerettem volna se nevetségessé válni amiatt, hogy mielőtt elkészültünk volna az alkalmazással, már megjelenünk lépten-nyomon a sajtóban, és nem lesz meg a szinkron a kereslet és a kínálat között. Ez persze soha nem lett meg…

A finishez közeledve persze mindenki egy kicsit megőrült, talán mert éreztük, hogy ebben a kissé posványos magyar rögvalóban valami olyasmit csinálunk, ami érdekes lehet akár Hegyeshalmon túl is…

Nem pöcsölünk! irány a Silicon Valley, ráadásul, ha a főzni vágyó nagymamák velünk, ki ellenünk?!

Regina jól érzett rá arra, hogy a Yummber első nyilvános megjelenését a Dining Guide hasábjain érdemes leközölni, és ezt nem is bízta másra. A hely, az időzítés, és a stílus pont jól találkozott, persze ehhez az is kellett, hogy a szerényen csak zseniálisnak titulált ötletemről kellő lelkesedéssel számoljon be, és tetejébe még egy rólam készített fotóval is megajándékozza az olvasókat. (Jobban örültem volna persze, ha lóháton, vagy aranyrojtos vörös bársonyfotelben készült volna rólam aktkép, de ne legyek telhetetlen. Next time.)

És most végre elérkeztem a legszebb öröm, a káröröm kielégítéséhez, hiszen a kezdetektől fogva az első és legkedvesebb ádáz ellenségünket most ezúton szeretném élete legnagyobb, kolosszális orgazmusáig kielégíteni: igen, megbuktunk. Kicsit talán ront az örömén, hogy nem úgy és nem azért ahogy az tetszett volna szeretni – ha ezért egy kicsit csorbul az élvezet, akkor előre is elnézést – de a végeredmény szempontjából remélem mindegy: csőd, dögvész, üszök, pénztelenség és sikertelenség uralja immár a magyar ugaron felégetett aljas üzelmeinket.

Az ominózus cikk alatti kommentben tűnt föl ugyanis először a mi drága jó Szujó Bernadettünk, aki az első trollunk, az első ádáz ellenségünk lett, és érdemes szó szerint idézni (pontosan, mint a nagy klasszikusoktól) hiszen a komment részben tünetértékű – mit vált ki egyesekből egy új, sharing economy rendszerben fogant ötlet – másrészt előrevetítette a jövőnket is:

„Naponta fogom rátok küldeni az állategészségügyet és a NAV-ot. Tisztességtelen azokkal szemben, akik hivatalosan, a szabályokat betartva próbálnak a vendéglátásban boldogulni, erre az ilyen ügyeskedők az egzisztenciájukra törnek…. Játszatok ti is a szabályok szerint! Jaaa, hogy ahhoz senkik vagytok?!

Az örökzöld és a maga nemében zseniális következő hozzászólás – mert a mi drága Bernadettünk bizony nem adta föl egykönnyen a harcot – ugyanott, pár bekezdéssel alább olvasható:

„…házikosztot bárhol lehetne főzni, ehhez nem kellenek magánlakások.”

Ennyi. Végülis tényleg mi a lófasznak kellenek a magánlakások ahhoz, hogy házikosztot főzzenek?! Vesszenek a kis-, és nagymamák, és jöjjenek a NAV ellenőrök meg a NÉBIH!

Öööö… hát jöttek amúgy. Ebben a sorrendben. Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, én így szeretlek? Ja, nem. De ismét előreszaladtam…

A Dining Guide cikk után már nem volt mese, gyerünk, álljunk ki a napra!

A „nap” konkrétan a Szimplakertet jelentette, ahol napra pontosan 20 hónappal ezelőtt egy fergeteges party keretében bejelentettük, hogy elindul a Yummber!

Szimpla

Mivel a launch party szervezését még a nagymamáknak pozícionáltuk, Koós Jánossal akartunk nekik kedveskedni, de az igazság az, hogy mire kiderült, hogy inkább a főzni vágyó hipster strácok, alter fiatal csajok, wannabe séfek vannak többségben, addigra már nem volt szívem lemondani Janit, hadd tudják csak meg ők is, hogy mi az élet! De hogy rögtön az elején kiderüljön a sztori lényege, a BIZALOM, a MÁSSÁG befogadása, ezért a zenés felvonulásra odahoztunk cigányokat, zsidókat, négereket, és transzvesztitákat – csak, hogy véletlenül se maradjon titokban a preferenciánk, jobb ezt az elején gyorsan tisztázni –, meg a csodálatos Modern Art Orchesrta bigbandet is, akik élőben játszották Lilly Allen FUCK YOU című rasszista és homofób ellenes cuki kis nótáját, amit külön Szujó Bernadettnek címeztünk.

A Dining Guide cikk hatása elképesztő volt! Sose gondoltam volna, hogy ennyi újságíró, riporter cuppan rá a témára pont egy gasztronómiai szaklap alapján – gyakorlatilag minden külön erőfeszítés nélkül, magunktól és önként rohamozott meg minket megannyi média.

Index, Világgazdaság, TV2 Tények, HVG, Nők Lapja, We Love Budapest, Gazdasági RádióMagyar Nemzet, m1 Híradó, Forbes Magazin, és még sokan mások… még a CINK se cinkelt minket, ami azért nagy szó, és ez még csak az első hulláma volt a sok sajtómegjelenésnek!

Na, lett is nagy riadalom – több okból is. Miközben mi Reginával együtt boldogan fürödtünk a népszerűségben a kivétel nélkül csupa pozitív sajtóvisszhangtól, kiderült, hogy a rendszer még annyi sebből vérzik, hogy könnyebb egy dezertőrnek Észak-Koreából kijutni, mint hozzánk be! Vagy a regisztráció nem működött, vagy nem sikerült bevarrni az elektronikus fizetéshez a Barion tárcát, vagy sikerült, csak szarul, vagy nem lehetett foglalni, vagy épp ebéd-ajánlatokat feltenni, vagy baj volt a bejelentkezéssel, vagy a fizetéssel – de legtöbbször ezek együtt.

Hát, nem egy vendégcsalogató módszer, az már szent igaz.

Ilyen idióták voltak a fejlesztők? Könnyű lenne most ezt így utólag a nyakukba varrni, de az igazság nem ilyen egyszerű. Egyrészt nincs igazság, másrészt ők előre szóltak, hogy baj lesz, mert még egy ennél egyszerűbb rendszert / alkalmazást is hosszan és sokan tesztelnek, mielőtt piacra dobják a béta verziót, mi viszont se kevesen, se röviden nem teszteltük, egyszerűen csak kiraktunk egy 6 hónapos koraszülöttet a tűző napra.

Van egy mondás, amit állítólag a LinkedIn alapítójához lehet kötni, ami imígyen szól: If you are not embarresed about your first version of your product, you’ve launched too late – ami magyarul kábé annyit tesz, hogy Ha nem szégyelled az első verzióját a termékednek, akkor túl későn dobtad piacra. Mondjuk én nem szégyelltem, de a többiek eléggé, akkor viszont nem értem, hogy miért baszogatott engem ezért mindenki?

„És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem…” – végülis elindultunk valahogy.

(Bár a versben előbb jön az, hogy „S elhulltanak legjobbjaink / A hosszu harc alatt” – nálunk ez csak egy fél év múlva következett be. Az is igaz, hogy nem feltétlenül legjobbjaink hullottak, de nem kötekszünk a költővel.)

A csudásan vállalkozásbarát pártunknak és kormányunknak köszönhetően szerencsére ebben az országban minden téren olyan az adózási fegyelem és a rend, – ráadásul még Mészáros Lőrincnél is mindent rendben találtak – hogy az első hetekben megjelentek a NAV ellenőrök az egyik házigazdánknál. Hogy a ragya verje ki azokat a büdös kis adócsaló főzőnéniket!!! (Tökrendesek, hogy nem a TEK jött, és rúgta be rájuk a konyhaajtót.)

14924129_1280731438624669_657957862_o

Erre a NAV ellenőrzésre olyan, de olyan, annyira, de annyira büszkék voltunk, hogy rögtön fel is tettük egy posztban a frissen indult (azóta hétezer követővel rendelkező) Yummber Facebook oldalunkra, miután viszont ismét az index címlapjára kerültünk.

Újabb médiahullám, konferenciákra való meghívások, már az egész város rólunk beszélt, bár a rendszert még mindig csak azok tudták használni, akik telefonos segítséget kértek, és kaptak, de már látszott az alagút vége. (Pontosabban akkor azt hittük, hogy ott a fény az alagút végén, persze később kiderült, hogy csak jött szembe a vonat.)

Na jó, akkor most beszéljünk egy kicsit a pénzről…

Szereposztás:

Ádám……………………Conor Fund Seed Capital Zrt.

Éva……….………………Kalmár Péter és tettestársai

Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik.

ÉVA
János, nekem szükségem volna pénzre.

ÁDÁM
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

ÉVA
Örök szükséget tűrjek-é tehát?

ÁDÁM
Nem fáradok-e éjet és napot, / Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan / Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem felfogott, / És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Pirulnom kell, mert rosszabbá levék, / Mint a szibillák, kik hivének abban,
Amit jósoltak, míg én nem hiszek. / De megteszem, hogy leljem kedvedet.
Hová teszem, mit bűndijul kapok?  / Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga, / Csak a szférák titkos harmóniája
Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a császár pénztára többnyire üres
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok, / S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

ÉVA
No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd, / Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
Nem akarálak búba ejteni.
De ládd, az udvar oly csodálatos, / És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
Mit kezdjek én dacolni ellenök?
Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,
Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.
(Lemegy a lépcsőn a kertbe.)

ÁDÁM
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

-o-

Nos, ahhoz képest, hogy sok más startup hónapokig-évekig hiába kilincsel befektetők után, mi viszonylag gyorsan, szinte az appstore-ban való megjelenésre már term sheet-tel rendelkeztünk, és a pénz is a számlánkon volt már egy-két hónapon belül.

De mire is elég 150 ezer Euro? Thai kurvákra költeni kicsit talán sok, valódi üzleti eredményhez viszont elég karcsú…

Itt az ideje, hogy beavassam a nyájas olvasót a befektetési protokoll bizarr világába.

Régi közhely, hogy egy banktól is csak akkor kapsz kölcsönt, ha van pénzed, és valójában nincs is rá szükséged. Ez a befektetési násztánc sem kevésbé irracionálisan bizarr.

Ha nem csinálsz 20 oldalas üzleti tervet, akkor komolytalan vagy, ha azt állítod, hogy a te vállalkozásod bizony egy-két éven belül nyereséges lesz, akkor felejtsd el a kockatőkét, mert akkor a saját lábadon is meg tudsz állni majd, kérjél addig kölcsön a szüleidtől vagy a haverjaidtól valami pénzt. Ha viszont hosszú és bonyolult táblázatokkal próbálod lemodellezni, hogy bár 3 éven belül megszázszorozod a projekted árbevételét, de az elkövetkezendő 5 évben csak egyre nagyobb lesz a veszteséged, viszont ha a Saturnus és a pacalpörkölt együttállása kedvező lesz, akkor van esély arra, hogy a 6.-ik évben már elkezdjen profitot termelni a vállalkozásod – nos, így garantáltan megkapod a pénzt. Ehhez persze kell egy olyan szalonképes csapat is, akik egy paraszthajszállal bizalomgerjesztőbbek Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Buzgó Mócsing, Tuskó Hopkins és Vanek uraknál, és akiről elhihető, hogy nem fogják az első napon ellopni a pénzt, és feltenni Andy Vajna valamelyik kaszinójában a pirosra – bár lehet, hogy úgy sokkal gyorsabban és eredményesebben érne célba a zseton.

Magyarországon kétféle inkubátorháza van a startup vállalkozásoknak: az egyik, ahol már sikerült elégetni egy tekintélyes összeget egy kisebb-nagyobb bukott, hamuvá égett portfólió csomagra – a másik, ahol még csak most gyújtanak be a pénzzel, és abban reménykednek, hogy na, mi leszünk azok, akiknek talán valamelyik projektünkből még lehet valami, persze nem ők lesznek, és nem lesz. (Igen, persze, a Prezi, a LogMeIn, a Ustrem, aha… na, ezek azok a kivételek, amik erősítik a szabályt.) Az egész befektetési és inkubációs protokoll leginkább egy nudista strandra hasonlít, ahol teljesen nyilvánvalóan himbi-limbizik ugyanúgy a strandolóknak és a fagylaltárusnak, a gumimatrac kölcsönzőnek is a löttyedt kis fütyülője, mégis mindenki úgy tesz, mintha csupa kőkeményen álló és nagyfaszú Szergej sétálgatna föl s alá. A király meztelen, és mégis mindenki tapsol az új ruhának. It’s part of the show – legalábbis én így látom.

Szóval a (befektető) PÉNZ(e) nem minden, de ahhoz mindenképpen kell, hogy általa nagyobbnak látsszon valami, ami valójában elég pinduri. Ráadásul az alapítóknak a pénzen jól össze is lehet veszni. El lehet verni faszságokra, ki lehet fizetni belőle csupa olyan dolgot, amire vagy semmi szükség, vagy pedig semmi értelme. Esetleg a kettő ötvözete. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogyha sokkal több pénzünk lett volna, akkor sokkal több faszságra szórtuk volna el.

Ahogy megérkezett a pénz, mindenki rendelkezni akart fölötte, és mindenki vigyázni akart rá. Én meg se mertem szólalni, mert ugye azért kértem föl több pénzügyi gurunak gondolt üzletembert is, hogy zárják el előlem a kasszakulcsot, féltsék és óvják tőlem a kedves befektetőktől kapott – derék, dolgos európiai polgárok által fizetett – pénzét, de az igazság az, hogy ez a csupa okos, dörzsölt üzletember, ezek a gondos, beosztó, a befektetőknek mindig látványos power point prezentációkban rózsaszín pénzügyi beszámolókat készítő menedzser urak sokkal gyorsabban, sokkal hatékonytalanabbul, és sokkal fájdalmasabban vertek a seggére az összes pénznek, mint ahogy azt én tettem volna. Jó, a végeredmény ugyanez lett volna, de közben remek szórakozás, jó mulatság lett volna ahelyett, hogy csak összerándul a gyomrom minden egyes UX tanácsadás, vagy az üresen álló irodabérlet kifizetésénél.

Ez a kis leírás, gondolom, érzékelteti, hogy nem folyt simán a munka, miután megkaptuk a pénzt. Az alapítótársakkal, üzlettársakkal folyamatos volt a feszkó, hiszen rajtam kívül senki nem teljes munkaidejében foglalkozott a kis koraszülöttel, hanem csak néha-néha beszaladtak, és az inkubátor üvegfalán keresztül gügyögtek valamit, vagy be se szaladtak, csak telefonon mondtak néha okosságokat.

Hiába vagyunk – pardon, inkább voltunk – szexik a befektetőknek, hiába tetszett az ötlet rengeteg embernek (ráadásul többnyire a jófejeknek), hiába a sok konferencia és kerekasztal meghívás, hiába, hogy itthon már lassan minden fórumon az Uber és az Airbnb mellett emlegetnek, hiába a sok pozitív sajtó, hiába az ingyen ebédek garmada… ha nagyjából alig-alig tudtak elmenni az emberek egy jót enni!

A passzivitásnak több oka is van, de a fő ok az, hogy épp amikor letöltik, amikor megnézik, amikor regisztrálnak, ÉPP NINCS A KÖZELÜKBEN ínyükre való menü… Utána – mivel az első próbálkozás sikertelen lett – el is felejtik, de ha mégsem, akkor amikor másodjára kísérelnek meg a KÖZELÜKBEN találni valami finomságot, MEGINT NEM SIKERÜL. A kitartóbbak előre foglalnak, és hajlandóak kompromisszumot is kötni a távolsággal, vagy magával a menüvel is, csakhogy végre belekóstolhassanak a kalandba… na, ők a törpe minoritás, nem lehetnek többen két-három tucatnál a több ezer regisztrált vendégből.

Látszólag egyszerű lett volna erre azt mondani, hogy akkor miért nem nyomtuk ezerrel a konyhákat, hogy legyen elég ajánlat?!… azonban az  informatikai bénázások miatt ez mégsem olyan egyszerű. (Jön a farkas… jön a farkas… jön a farkas… aztán nem jött…) A konyhák ugyanis egyszer-kétszer-háromszor hisznek nekünk, próbálkoznak is, de amikor nem jön hozzájuk senki: FÖLADJÁK a próbálkozást. Tipikus tyúk-tojás helyzet: “majd főzök, ha lesz vendég” VS “majd megyek, ha lesz elég ajánlat”…

A Yummber másfél éves történetében a legnagyobb probléma a belső pozícióharcokkal lefárasztott – így működésképtelen – menedzsment összehangolatlan kapkodása volt. Mit értek ez alatt? Amikor épp még nem volt pénz, akkor bezzeg volt nagy hírverés, de még szinte használhatatlanul rossz volt az informatikai rendszer, és nem volt csapat sem. Eredmény: elégedetlen felhasználók mindkét oldalon. Amikor lett pénz, hülyeségekre szórtuk, és nem hangoltuk össze a marketing tevékenységet a promóciókkal; amikor jobb lett a rendszer, nem költöttünk marketingre. Amikor költöttünk marketingre, a csapat széthúzott. Amire lett használható koncepció, elfogyott a pénz is és a csapat is…stb. Magyarán: folyamatos aszinkron.

A kezdetekben úgy gondoltuk, hogy a Yummber elsősorban a házias ízekről, a nagyi főztje iránti nosztalgiáról, és a különleges élményről fog szólni; és büszkén lovagoltuk meg az Uber magyarországi trendi és ellentmondásos hullámait. Nem kell mindenkinek tetszeni, legyünk bátran megosztóak: laza, lázadó, hipster célcsoport, nyitott emberek, nem az a fontos, hogy rákészülj, hanem az, hogy minden legyen valódi, „mert ma már a valódi a különleges”…

Az elképzelést magáévá tette a menedzsment, és az irányítás is olyan laza lett, amilyenre a szolgáltatást szerettem volna hangolni – de ez startup esetében végzetes hiba lett. Ráadásul a feltételezéseink nagy részét nem igazolta az élet. Nem laza nagyik, hanem elfoglalt, tudatos wanna-be-chef fiatal szakácsok töltöttek föl ajánlatokat, és trendi, elkényeztetett belvárosi foody bloggerek próbálták kipróbálni az alkalmazást, ami nem nagyon jött össze nekik. Egy darabig „divat” lett letölteni az applikációt, de gyakorlatilag használhatatlan volt: vagy azért mert tele volt kritikus hibával (bug) vagy azért mert nem volt ajánlat soha fent a rendszerben.

A kezdeti töketlenkedés és vezetői összecsapásokat követően (amik persze nem tettek jót senkinek), az eredeti elképzelés mentén aztán több hónap után végre elindult egy tudatosabb, szervezettebb, de Ad hoc módon működő, és többnyire csak a befektetői „kirakatnak” szóló munka: megtörtént végre a tesztelés, kijavítottuk az alkalmazás kritikus hibáit, elindult egy profi próba-kampány, bekötöttünk egy halálcsillag bonyolultságú, űrhajó-irányítótorony szintű mobil-analitikai mérőeszközt az alkalmazásba.

Ennek az időszaknak már kicsit látványosabb lett az eredménye, napi 6-8-10 ajánlat is lett a rendszerben a kezdeti heti 3-4 ajánlathoz képest, de még ez sem érte el azt az ingerküszöböt, amit valódi traction-nek nevezhetnénk. Ráadásul a napi 40-50 adagból jó ha 6-8 adagot ettek meg a vendégek, a többinek a költségét a Yummber állta. Gyorsan égett a pénz, gyorsan el is fogyott…

A második körös befektetésre készülve viszont már nemcsak a pénz fogyott el, hanem a csapat is!

Ráadásul nemcsak az eredeti szisztémában nem értünk el látványos eredményeket, de sajnos az új fejlesztési elképzeléseimből – amit a kiváló Becker György és Forgács Attila urakkal közösen dolgoztunk ki – sem sikerült megvalósítanunk szinte semmit.

Alapvetően tehát az volt végig a bajunk, hogy nem volt soha olyan elkötelezett csapat, akik ebből a vállalkozásból szerettek volna meggazdagodni (rajtam kívül), legfeljebb olyan csapattagnak nem nevezhető munkatársak vettek körül, akik csak valami szabad szemmel is látható fix havi jövedelmet akartak kapni az első körös befektetői tőkéből.

Persze ha nagyon őszinte akarok lenni – ami azért nem jellemző rám – akkor be kell valljam, hogy én is pont ugyanolyan fasz voltam, mint az a többi fasz, akiről az állatorvosi lóábrás tanmesékben lehet olvasni. És ez most kivételesen nem dicsekvés, hanem olyan gyónás, amire ugyan nem lehet néhány miatyánk vagy hiszekegy elmormolásával föloldozást kapni, de azt bizton ígérem, hogy a következő vállalkozásomban már ugyanezeket a hibákat, bűnöket nem fogom elkövetni – persze arra majd vigyázok, hogy addigra legyenek mások.

Az alábbi kis piktogramos folyamatábra kiválóan összegzi mindazt, amit egy startup vállalkozás elbaszhat. Jelentem, minden pontot kiválóan teljesítettünk. Persze nem veszem magamra mindegyiket, de az úgynevezett „csapat” tagjaival együtt rendre kipipáltuk az összes rémtettet. Kár, hogy erre nem előbb találtam rá, csak már a vége főcím előtt néhány perccel, de okulásnak így sem utolsó:

z start

 

Végül a kegyelemdöfést egy hasonló – bár ennél sokkal elkeseredettebb és trágárabb – blogbejegyzéssel adtam meg ennek a haldokló koraszülöttnek tavaly nyáron, amikor a kedves kormányunk elüldözte az Ubert a magyar ugarról, (a múzsámat! pont mielőtt egy közös kereszt-promóciós akciót indítottunk volna el!) pedig sajnos minden szavam igaz volt.

Sajnos már túl későn találkoztam egy Luca Speranza nevű profi olasz menedzserrel, aki nemcsak egy igazi gasztro-mániás startup vállalkozásokat segítő üzletember, hanem remek pedagógus is; hiába készültek el az amerikai és az európai piacra lépéshez szükséges jogi és befektetési anyagok; (kimondottan a számunkra készített egy FDA tanulmányt Washingtonban az American University School of International Service) hiába jutottam a legjobbak közé Las Vegasban a Global Startup Matchfest döntőjén; elvesztettük a ritmust: a befektetésekért felelős vezető ellazsálta a befektetési tárgyalások előkészítését, ismét szétesett a menedzsment, elfogyott közben a pénz, ergo a csapatnak sohase mondható haszonélvezők is szétszéledtek.

Szóval röviden: ezt elbasztuk. Nem kicsit, nagyon. Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal… Ja, nem, az egy másik operett…

És nem. Nem savanyú a szőlő, higgyétek el, hiszen én tényleg abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a bukásaimból mindig föl tudtam állni, és mindig tanultam belőlük valamit. Azt ugyan még nem tudom, hogy ezt a mérhetetlen tudásomat hol fogom hasznosítani; helyettes államtitkárként, esetleg mint senior advisor Silicon Valley-ben, de az biztos, hogy operarendezőtől filmszínészig, mulatótulajdonostól régiségkereskedőig, ingatlanfejlesztőtől a rendezvényszervezésig, producertől az informatikai startup vállalkozóig, reklámügynökségtől a színdarab-, és forgatókönyvírásig terjedő színesen mozgalmas életemben annyi tapasztalatot halmoztam föl, amivel akár még vándorcirkusz-igazgató is lehetnék Sri Lankán… annak ellenére, hogy egy árva aranyhörcsögöt se idomítottam be még.

end

VÉGE FŐCÍM – KÖZREMŰKÖDŐK:

ötletgazda alapító: Kalmár Péter

alapító társak: Boros Regina, Vezse Árpád, Bánó Péter

csatlakozó üzlettársak: Kassai Ákos & Luca Speranza

fejlesztők: Buglavecz Péter, Jáger Ákos, Tompai Tamás, Kasler Attila, Tamási Mónika, Lehoczky Péter, Szita Attila

design: Vörösmarti Daniella, Rátkai Kornél, Moroncsik Ádám

befektetők, üzleti tanácsadók: Varga Zoltán, Gerő Viktor, Radnai Tamás, Wenhardt Tamás, Iváncsics Pál, Krausz Zoltán, Nagy Dénes, Oszkó Péter, Balogh Péter, Makai Bence, Pankucsi Zoltán, Koltai Zsolt, Ferenc Szalai, Catherine Bocskor, Laszlo Horvath, Ben Washburn, Tom Frater, Nycci & David Nellis, Amanda Ducat, George A. Tilesch, Tátrai Péter, Grant Van Cleve, Martijn Meerstadt

stratégia, project managerek, UX, marketing, PR, jog, könyvelés: Becker György, dr. Forgács Attila, Mocsai Norbert, Álmos Balázs, Csibi Ferenc, Németh Barbara, Káldi László, Márton Péter, Dobos Attila, Pohly Ferenc, Csabai Attila, Braun Róbert, Szenohradszi Béla, Ács Péter, Kőszegi Bálint, Szlahotka-Gödri Orsolya, Sófalvi Szilvia, Nagy Imre, Kondor Anna, Jelinek Gábor, Virágh Zsuzsa, Németh Márk, dr. Mezei Róbert, dr. Hepp Andrea, dr. Horváth Gergely, dr. Budai Judit, dr. Simon Ádám, dr. Tiborcz Attila, Sávoly Attila, Vitéz Renáta, Szentpétery Adrienn, Mészáros György

support & assist: Balogh Gitta, Nagy Nikolett, Bocskor Szabolcs, Perjési Dániel, Héjj Zsaklin, Hajnács Indira Anna, Nemes Nóra, Kalmár Ida

kreatív, film, gyártás, közreműködők: Verebes István, Fekete-Kovács Kornél és a MAO, Koós János, Fekete Ádám, Znajkai Zsófi, Náray Erika, Tallós Andrea, Kozma György, Romengo cigánytáncosok, Knapp Dávid, Szentgáli Csaba, Kovalik Anna, Schőn Adrienn, Szanó Gusztáv, Hegyi Dávid, Horányi András, Határ Péter, Mbaye Ndiaye, Kiss Réka Judit, El Kerat Andrea, Borbáth Gabriella, Glatz Gábor, Riegler László, Gerő András

gasztronómiai tanácsadók: Segal Viktor, Pohner Ádám, Baksa Péter Pál

konferenciák, workshopok: Csermely Ákos, Ördög Ágnes, Dojcsák Dániel, Bagi Alexandra, Fleck Gábor, Hild Imre

fordítók: Darrell Ballard, Marada Judit

külön köszönet: Flesch Tamás, Tardos János, Fekete Zoltán, Szőke Gergely, Kenyeres Sándor, Kenyeres Márton, Czirják László, Karvalics Attila, Stanislav Ryzhov, Vég Szilvia, Peremartoni Krisztina, Jeles Éva, Winkler Zsolt, Kiss Sándor Alex, Biró Tamás, Zsendovits Ábel, Schőn András és Zsuzsi, Herczeg Zoltán, Kalas Györgyi, Kovács Bálint valamint Szujó Bernadett

-o-

2015 október & 2017 március között 20 hónapon át 60 munkatárs kapott többé-kevésbé rendszeres javadalmazást

+  több száz házigazda kapott főzési hozzájárulást & közel ezer vendég kapott kipróbálásra ingyen ebédet

+ iroda bérleti díjak + server hosting + telefonszámlák, webes szolgáltatás előfizetések, laptop és telefon vásárlás, utazási költségek, konferenciák, reprezentáció, nyomdaköltség, média-, hirdetési költség (Google, Facebook)

elköltött pénz: 60 millió forint (14 millió forint alapító tőke + 46 millió forint magvető befektetés)

A Yummber rendszerhez a mai napig 1.953 házigazda és 5.583 vendég csatlakozott.

A Facebook oldalunk kedvelőinek száma 7.000 fölött, a YouTube csatornánk videóit több, mint 410 ezren látták.

 

 

 

Reklámok

11 responses to “End Down

  1. Visszajelzés: Lehúzza a rolót a Yummber nevű lakásétterem-app - Hírek börzéje minden nap!

    • Ha szeretnel velem beszelgetni, akkor anonym csatornat javaslok (rad bizom milyet – lehet egy epp regisztralt skype, vagy barmi mas), es szeretnem, ha a blogbejegyzesem valahogy torolned, mivel azt szeretnem, hogy a strategiam, amit leirtam motivacios eronek teljesen varatlanul erjen mindenkit. Mivel a tarsadalmi hasznossag legalabb olyan fontos szamomra, mint a torvenyhozokat megvaltoztatni, ahogy beleleptek a csapdaba. Koszonom.

  2. A jovohet masodik feleben jelentkezem sztem szerdan estefele, meg nem tudom milyen neven. Bejelntkezek, es aztan ahogy epp alkalmas Neked is.

  3. Egyrészt sajnálatos, hogy nem sikerült szimpatikus ötlet volt, másrészt személyes véleményem, hogy halálra volt ítélve már a születésekor. És nem azért mert bármit rosszul csináltatok. Azért mert szerintem a magyar emberek (értsd tömegek) kultúrája és szociális nyitottsága alkalmatlan bármilyen szociális interakciót vagy közösséget építő üzlet nyereségessé tételéhez (ez nem jó vagy rossz pusztán tény). És igen megint előveszem a lerágott csontot, hogy amerikában az emberek sokkal sokkal nyitottabbak (akár arra is, hogy a buszmegállóban beszélgessenek), nyitottabbak a párbeszédre, vitára, csapatmunkára, közösségek kiépítésére, vegyülésre. Ennek ellenére még ebben a szuperbarátságos kultúrában is baromi nehéz erre a magatartásra alapozva nyereséges üzletet felépíteni. (és itt megjegyezném, hogy a FB (ami ugye maga A közösség) sem a humán interakcióra vagy egymás iránti nyitottságunkra és kiváncsiságunkra építi az üzleti modelljét.)
    Sok sikert a következőhöz.

  4. Péter, ezt elég fura itt leírni, de a fenti soraidat élvezettel olvastam. No nem azért, mert örülnék az eredménynek… sőt, nagyon szomorúvá tesz, hogy egy szerintem is vagány, előremutató ötlet így ki tud fulladni.

    De ahogy ezt itt és most közzétetted, megmutatja azt az embert nekem, aki egy ilyen helyzetből is hátrébb tud lépni és a következő projektet is el tudja indítani.

    Igazából egy nagyon jó tananyagként olvastam – és még párszor olvasni fogom – a gondolataid. A közeljövő rám váró történéseit így egy megfelelő szűrőn keresztül tudom nézni és szerencsés emberként más kárából tudok tanulni.

    A felsorolt hibás lépésekből egy “szamárvezetőt” írok magamnak és ez lesz az új irodám első berendezési tárgya. Átgondolom újra a tervezett lépéseimet, mert már így olvasva is láttam a lehetséges buktatóimat… szinte a lábnyomodba léptem volna rövidesen, kezdve a csapat kialakításával…

    Szóval szeretném megköszönni, hogy mindezt ilyen egyenesen és a többiek sértődésével nem törődve leírtad. És ha lehetőséget adsz majd rá, a jövőben egy-egy döntéshelyzetben kikérném a véleményed.

    És várom a folytatást, mert biztosan lesz következő projekt… én ilyennek gondollak most.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s