Szinetár 92

1.

9 éves voltam, amikor – gondolom az apámmal való kapcsolata miatt (tanársegédje volt a főiskolán) szerepelhettem az egyik leghíresebb és az egyik legjobb rendezésében, a Katona József Színházban (akkor még megboldogult Nemzeti kamara) a Nép Ellensége című Ibsen-Miller darabban, olyan nagyágyúk, mint Kállai, Őze, Mészáros Ági, Egri, Rajz, Horváth Jóska, valamint a fiatal Benedek Micu és Sztankay társaságában. Én voltam Kállai Feri bácsi kisebbik fia, aki az utolsó jelenetben úgy érkezik haza, hogy a suliban megverték a papája miatt. A rendezői szándék szerint homlokomon kötés, arcomon, pontosabban orrom alatt kis bordó rúzs…

Imádtam sminkelni magam, tényleg nem is értem, hogy miért nem lettem buzi, de minimum crossdesser travi, na mindegy. Amikor már túl voltunk a premieren, egyre csak dagadt (mit dagadt? én dagasztottam!) a sminkem, először csak a szám alatt jelent meg a véres rúzs-csík, aztán a szemem is lila lett, majd az orrnyergem is kék-zöld, és kb. a tizedik előadásra már egyenesen egy véres cafatú, lilászöld fejű zombie-ra sikerült sminkelnem magam jelenés előtt… A nálam két-három évvel idősebb másik gyerekszereplő riadtan nézte a pofám: „te, ebből nem lesz baj? szerintem ez egy kicsit sok…” Ügyelő már szól a hangosbemondón: „gyerekszereplőket, Kalmár Pétert, Dénes Gábort kérem a színpadra”… Na, ekkor lépett be az öltözőbe Szinetár, aki miután meglátta Frankenstein legifjabb szörnyszülöttét tetőtől talpig zöldeskékben véres sebekkel, szemrebbenés nélkül elkapta a nyakamat, odarántott a mosdóhoz, kinyitotta a csapot, és heves paskolással és sminklemosó krémes vatták segítségével igyekezett megszabadítani a horrorfilmhez passzintott maszkomtól. „sürgető: Kalmár Pétert kérem azonnal a színpadra” – suttogta az ügyelő ingerülten a hangosba, míg Szinetár öltönye csuromvizes, rúzsos, zöld és sminklemosó krémes volt, mert közben persze én öntudatosan kalimpáltam, hogy „dehát ez így szánalomra méltóbb Miklós bácsi!” – de ő egy pillanatra sem engedte el a nyakamat, nehogy kislisszoljak a kezei közül. Végül a végszóra belöktek valahogy a színpadra, és a közönség egy elmaszatolt sminkű pufók kissrácot látott megérkezni, akit jól helybenhagyott a rendezőbácsi – és nem a darabbéli papája miatt. 

2.

Eltelt 6-7 év, és éppen egy dokumentumfilmet akartam forgatni 16 évesen a Madách gimnázium – merthogy odajártam – 100 éves évfordulójára. Ez persze így nem pontos, igazából én csak azt akartam, hogy ne kelljen iskolába járnom, mert azt eléggé utáltam; de az, hogy jelentős gyerekszínészi múlttal, valamint a suli amatőr színjátszó körében már komoly rendezői babérokkal is dicsekedhettem, arra predesztinált, hogy én állítsak örök mozgóképes emléket a százéves iskoláról (amit utáltam). Dehát mégiscsak 16 éves voltam, ahhoz lusta és gyakorlatlan, hogy egy super8-as kamerával bíbelődjek, ahhoz viszont még nem voltam elég korszakos filmművész, hogy egy csettintésemre a Magyar Televízió egy stábot adjon mellém. Mivel a monumentális dokumentumfilmben a gimi egykori öregdiákjait terveztem megszólaltatni, és tudtam, hogy Gálvölgyi, Verebes, Pitti Kati, Szakonyi, stb. mellett Szinetár is idejárt, megkerestem őt… „Szeretnék egy filmet csinálni a Madách 100 éve apropóján, amiben magát is megszólaltatnám, mint egykori nebulót, hogy lehetne ezt kivitelezni?” Szinetár azt javasolta, hogy keressem meg Fehér Gyurit, aki a Fiatal Művészek Stúdiójának (FMS) volt a vezetője, és ha ő lát benne(m) fantáziát, a többit intézi a gépezet… Így is lett, egycsapásra „fiatal művész” lettem, stábbal, gyártással, kamerákkal, és kezdődött a forgatás.

Az interjúban Szinetár mesélt a gimnáziumi éveiről, és úgy fejezte be, hogy őt a Major már 17 évesen felvette a Színművészetire, még érettségi előtt, és a főiskola első évében kellett neki pótérettségiznie. Hm… Ezt megjegyeztem. Bár még én sem voltam túl az érettségin, de már majdnem 18 éves voltam, amikor jelentkeztem a filmrendezői szakra, amit, na vajon ki? természetesen Szinetár indított… Biztos voltam benne, hogy a prominens szakmai közös múltunk miatt nekem vörös szőnyeg vezet a felvételemhez, megvolt az első forduló: hibátlan műveltségi teszttel, jött a második, filmes kérdésekkel, az is maximális pontszám, majd a harmadik fordulóra várva belémkarol Szinetár a Szentkirályi utcai campus folyosóján…”Nézd Péter, tudom, hogy most azt hiszed, hogy már fel is vettünk, de nem. Túl fiatal vagy még, végezz el előbb egy bölcsészkart, vagy menj előbb színésznek, és utána próbáld meg.” Mintha leforráztak volna. Túl fiatal vagyok?! Dehát pont egy-két évvel ezelőtt a mikrofonomba nyilatkozta, hogy őt 17 évesen vették föl! Halálos igazságtalanságnak éltem meg ezt a mondatot, ráadásul tudtam, hogy az én rettenetes bizonyítványommal nemhogy a bölcsészkarra, de még a kukásképzőre se vesznek föl, így hát beadtam gyorsan a jelentkezésemet egy másik szakra, operarendezőnek, ahová viszont többszáz jelentkező közül azonnal fölvett Vámos. A Katonában ugye Szinetár rendezett, az Operettben pedig Vámos.…

A Katonában – állítólag – még tüneményesen tehetséges kisgyerek voltam, míg az Operettben – nemcsak állítólag – már pubertás kor felé közeledő elviselhetetlen mamlasz.  Summa summarum: azzal vigasztaltam (áltattam?) magam, hogy hogy Szinetár vélhetően azért tanácsolt el a filmrendezői pályától, mert meggyőződése volt, hogy jobb lennék színésznek – Vámos pedig valószínűleg azért vett föl végül is az operarendező szakra, mert a két rossz közül inkább a kisebbet választotta…

3.

Előfelvételis katonaévemet töltöttem Zalaegerszegen a „művész században”, (akkor alakult a Ruszt-féle zalaegerszegi színház), és épp John Whiting „Ördögök” című darabjának volt a bemutatója, amit katonatársaimmal természetesen megnéztünk. Az egyik női főszereplő Hámori Ildikó volt, szóval nyilván ott volt Szinetár is a premieren. Én nem nagyon bírom az alkoholt (nem is szerettem soha), de akkor valahogy ezek a drága színésznövendék előfelvételis katonatársaim (Csankó Zoli, Cserna Anti, Korognai Karcsi Hankó Attila, Szűcs Sanyi) úgy gondolták, hogy mégiscsak premier bankett, és hátha sikerül velem megkedveltetni a Lánchíd konyakot. Hát, nem sikerült. Viszont olyan rosszul lettem, hogy azt éreztem, hogy menten kijön belőlem a büfében elfogyasztott tormás sonkatekercs és a franciasaláta a fél üveg minőségi magyar konyak után, szóval tántorogva becéloztam a mellékhelyiséget, hogy minél előbb megszabaduljak a gyomrom tartalmától – szájon át. Feltéptem az ajtót, de már nem volt időm, hogy beszaladjak egy zárt vécére, hanem azon nyomban sugárban jött ki belőlem hányás, ami épp az előttem a piszoárnál kisdolgát végző úr öltönyének a hátára folyt… Na ő volt Szinetár. Mondhatnám, hogy ez volt a bosszúm a felvételi, pontosabban a fel nem vételi miatt, de nem lenne igaz. Az igazság az, hogy rosszkor voltunk rossz helyen – és ráadásul egyszerre.

4.

A főiskolán az évnyitón aggódva odalépett hozzám Szinetár. „Péter, ugye már nem iszol?” Hm… sose ittam, dehát elismerem: nehéz ezt elhinni, ha az embert hátba-hányják…

5.

„A Moulin Rouge-ban Kalmár ikreinek az anyja Szinetárt vette rá, hogy Csengeri Ottíliát nyílt színen ejtse teherbe, majd meneküljön el titokban a konyha felé!”

Milyen jó kis BLIKK bulvár headline lenne ebből, és amúgy nemcsak nyomokban tartalmaz igazságot is.

2000-ben, amikor megnyitottam a Moulin Rouge mulatót, a Revue DéjaVu show bemutatójára, azaz a megnyitóra többek között Szinetárt is meghívtam, és a „kupleráj” revüképben a párom, Tallós Andrea őt vitte föl a színpadra, hogy Csengery Oti – a madame – vele játssza el azt, amit utána többszáz előadáson mindig más nézővel. Szinetár jófej volt, és még hozzá is adott a jelenethez… A banketten gratulált, de félrevont: „hogyhogy nem a párod a fő-díva itt a revüben?! Olyan tehetséges, hogy le nem lehet venni róla az embernek a szemét, ahogy azokban a kis nyúlfarknyi szerepekben jelen van!” Én csak annyit mondtam erre, hogy „tudod, Miklós, ha Andrea lett volna a díva, akkor most nem mondtad volna ezt nekem, de ha így gondolod, akkor örülök, mert szerintem is így van.”

Egy évvel később, amikor rendezte az Operaházban a Denevért, Andreát hívta egy táncos-komisch szerepre – Ida, a karbalerina – és Lőcsey Jenővel egy olyan betétszámot találtak ki neki, amiben akkora sikere lett, hogy utána még több mint 20 évig, egészen tavalyig játszotta töretlen sikerrel! (Még ma is játszaná, ha… de ez egy másik történet… Ó, a Kovács!)

6.

Az ember egyszer pályázhat igazgatónak, jó, nem kötelező, de bocsánatos bűn.

„Így tettem én is, vesztettem én is / De bármi vár, nekem megérte mégis.” – énekli Meződi fater, mint Apostol, mondjuk nekem nem érte meg, de ez már egy másik operett… A lényeg, hogy elég esélyesként pályáztam, nem is igazán önszántamból, és tucatnyi jelölt közül a szakmai kuratórium már csak kettőnket javasolta a tekintetes fővárosi korifeusoknak. A másiknak a nevét nem írom le, de nem azért, mert végül ő lett, hanem tiltja a jóízlésem. (ká betűvel kezdődik a neve és három van belőle. „A háromnevű rendezőktől ments meg Uram minket!” – by Megyeri Zoli, és kurvára igaza volt.)

Közeli barátom volt szegény Kiss Imre, aki akkor épp az Operaház gazdasági igazgatója volt Szinetár alatt. Imre képben volt a pályázatommal, sokat beszélgettem, konzultáltam is vele.

A végső döntés előtt pár nappal felhív:

– Kisapám, beszéltél már Szinetárral az operettről?

– Nem. Miért?

– Akkor beszélj. Hívd föl.

– De miért hívjam föl? Mi köze neki most az operetthez?

– Tudod, hogy megy ez… Benne van a fővárosi kulturális tanácsadó testületben… azért még mindig nagy szava van ha színházi témáról van szó, pláne az operett ügyben…

– Oké, de én nem akarok nála lobbizni. Miklós pontosan ismer, és ha elolvasta a pályázatomat, azt is látja, hogy kik álltak mellém… Valló, Verebes, Benedek, Méhes, Zimányi Zsófi, stb… nem hívom föl.

– Péter, ismered Miklóst, hiú ember valahol, és pont azért, mert gyerekkorod óta ismer, tedd már meg, hogy felhívod. Beszéltünk is rólad, tudja, hogy mi is konzultáltunk.

– Pláne.

– Ne csináld már, legalább miattam hívd föl, és ülj le vele.

– Imre, ez olyan kínos, nem akarom fölhívni, kérlek érts meg engem is…

Ennyiben maradtunk – majd másnap csöng a mobilom, amikor épp az Andrássy úton sétáltam a Komédiás felé.

– Tessék, Kalmár.

– Jónapot Kalmár úr, én sabarzbrabra…gizikemizike… vagyok az Operaház titkárságáról, és a főigazgató urat kapcsolom.

– Oh… értem. (bzzzzz…. bzzzzzzz…. bzzzzzz…)

– Szevasz Péter, hallom kerestél.

Azt hittem, hogy kiejtem a kezemből a telefont. Zseniális.

Fölugrottam hozzá…. Aranyos volt, kávézgattunk, dumálgattunk, viccelgettünk, kérdezgetett, én válaszolgattam, úgy viselkedett velem, mint egy kedélyes nagybácsi, adott is pár tanácsot – majd eljöttem. Nem fájt.

Másnap felhívott Kiss Imre, aki beszámolt a fővárosi kulturális tanácsadó testület üléséről, ahol megkérdezték Szinetárt, hogy ő kit látna szívesebben az Operett igazgatói székében. (Ha Imre hazudott, akkor én is, de nem hiszem, mert ez annyira, de annyira jellemző Miklósra, hogy így és ilyet mond…) Szóval Szinetár azt felelte a kérdésre, hogy „szerintem, ha a budapesti városvezetés tényleg komolyan gondolja a pesti Broadway felélesztését, akkor ezt csak a Kalmár Péterrel tudom elképzelni… mindemellett én inkább a másik pályázót javaslom.”

7.

Az Operaház valamiért úgy döntött, hogy Madarász Iván: Az utolsó keringő című egyfelvonásos kortárs operája után az én 8 éves (!) rendezésemet, Puccini: Gianni Schicchi című vígoperáját rakja be a második egyfelvonásosnak, ezért hát 2003-ban lényegében javarészt új szereposztással újra kellett rendeznem az operát… Ha uncsi egy előadás, a nézők ugye a szünetben hazamennek, és a második részre már csak foghíjas nézőtér marad, de itt pont fordítva volt. Valószínűleg ez volt az egyetlen olyan kétrészes előadás az Operában, ahol csak a második részre lett teltház. Ugyanis míg a kortárs magyar opera valahogy épp félházzal ment, a második részre megérkeztek a nézők. Petrovics Emil ekkor már nem főigazgató volt, hanem a főigazgatónak, azaz Szinetárnak lett a zenei tanácsadója. (Nem akarom a Szinetárra való emlékezésemet összekuszálni a Petroviccsal való ifjúi konfliktusommal, legyen majd az egy másik történet, a lényeg, hogy anno mi nagyon csúnyán vesztünk össze, és ez így is maradt…) Szóval már a felújítópróbák végén jártunk, és persze újra is kellett világítani az egész előadást, mert akkoriban még nem mentették el a levett előadások fényterveit, ráadásul új, intelligens lámpákkal is felszerelték a színpadot – aminek persze örültem – a lényeg, hogy a második világító-próbán látom, hogy amit előző nap csináltunk nem úgy van. Minden intelligens lámpa fénye – amit igyekeztem szépen, pontosan beállítani – tökmáshová világít, kérdem is fénymestert: „ne haragudj, de tegnap ezeket nem így állítottuk be, mi történt?” Vakarja a fejét a pasas: „hááát, valószínű, hogy áttették ezeket egy másik trégerre, mert útban voltak az esti előadásra…” Elhűltem. „Dehát bassza meg, ezek attól intelligensek, hogy nem kell, és nem is szabad mozgatni, mert a program mozgatja a fényüket! Majd holnap is átteszik valahová máshová? Ennek így semmi értelme!” A fővilágosító rezignáltan tárta szét a kezét: „márpedig ez itt így megy…” Na, felrohantam rögtön Szinetárhoz, és neki is elpuffogtam a dühömet: „Miklós, ezt akkor most hogy?!”… Szinetár csak mosolygott, szemlátomást nem lepte meg a dolog. „Péterkém, ez egy ilyen hely. Ezért szeretjük.”

8.

Amikor Tarlós egyszerre nevezte ki az Újszínház és a Madách igazgatóit, gonoszkodtam itt egy kicsit a blogomon róluk: Dörner György és Szirtes Tamás képzeletbeli naplóját írtam meg. Szinetár Dóri rámírt utána: „tegnap az ebédnél felolvastam a két naplót kis családomnak. Apukám csak ennyit mondott: ” Tökéletes! Karinthy!”

Majd pár óra múlva megcsörrent a telefonom: Miklós volt az:

– Halló, ott Karinthy, személyesen? Az „Így írtok ti”-hez méltó írás, esküszöm. A Dörner is remek, de a Szirtes az igazi telitalálat.

– Igen, tisztában vagyok vele.

Mondjuk Szirtes a köszönésemet se fogadja azóta. Megértem. Nincs harag.

9.

Az Andrássy úti „Művészbejáró” nevű régiségboltocskám megnyitóján blondel keretes tükör tálcán szolgálták föl Bíró Lajos séf hidegtál költeményeit, lazac, kaviár, folyt a pezsgő és ott volt a pesti művészvilág apraja-nagyja, ahogy mondani szokták: „tu Paris”! Természetesen meghívtam Miklóst is, aki miután végigette és végignézte az üzletem kis kínálatát, ahol látható volt Füst Milán arany töltőtollától Karádi Katalin szipkáján keresztül Latabár Kálmán aranykeretes cvikkerén át Jávor Pál ezüstfejes sétapálcájáig sok minden – csak annyit mondott: „de szeretnék egyszer úgy élni, mint te!” 

10.

Többször szoktunk összefutni premiereken, társadalmi eseményeken, és ilyenkor mindig ugyanazt mondja: „amikor meglátlak, mindig irigyellek, azt gondolom, hogy igen, így néz ki egy rendező, én sosem néztem ki úgy, mint egy igazi rendező…”

Legutóbb a freeSZFE szervezésében a Nádor utcai CEU épület kis előadótermébe meghívtak egy eseményre, ahol Forgách András beszélgetett Szinetárral. Előtte a folyosón néhányunk gyűrűjében Miklós – tőle teljesen szokatlan módon (nem) – sztorizott: „Felújító próbát tartottam az Operában, és amikor X főszereplőnek kellett volna épp belépnie, sehol-senki. Megállítom a próbát, és kérdem az ügyelőt, hogy mi a túró van? Hol van X? Az ügyelő kihajol a pult mögül. Biztos valami dolga van. Dolgaaa vaaan? Ki van írva a próbára! Mi az, hogy dolga van?! Hát biztos valami dolga van, különben itt lenne. Változik a világ.” A beszélgetésen ugyan sok újat nem mondott – legalábbis számomra – de azért elképesztő szellemi frissesség és bölcsesség sugárzott belőle így túl a 91 évén. Lőttem vele egy közös szelfit is, ki tudja mennyit lőhetek? Fiatalság, bolondság.

Szinetár egész életének a legjellemzőbb és legfontosabb koncepciója egy kétbetűs kis szócska volt, és ez nemcsak az ő egész pályáját, hanem sokunkét határozta meg – a cseppet sem titkos szó pedig így hangzik: „IS”! (Csak jól kell használni – neki sikerült! :)